Karácsonyi különkiadás 2#

A faképnél hagyott Nataniel megszeppenten álldogált a bejárati ajtó előtt. Számított rá, hogy a vöröske nem fog túl jól reagálni a hírre, de hogy ennyire mérges legyen miatta... ki gondolta volna? Nataniel észre sem vette, hogy míg ezen töprengett, még mindig az ajtó előtt áll. Várt, talán visszajön Castiel, és megszánja őt. És csodák csodája: nyílt az ajtó. Talán... talán... Nataniel szíve repesett az örömtől.
- ELHÚZNÁL VÉGRE?- Na jó, talán nem kellett volna úgy örülni.
- Castiel...
- Én...- nézett vissza rá morcosan a megszólított személy, és ölbetett kézzel megállt az ajtóban.
- Te... tetszel nekem.- Castiel a homlokára csapott, és a kezét végighúzta az arcán.
- Végtére is... nem mondom, hogy szar ízlésed van.- Nataniel elmosolyodott: megtörni látta a jeget.
- Akkor bemehetek?- Nézett fel kedvesen Castielre.
- Cöh, még mit nem! Gondolod, hogy lesmárolsz, és még azután elvárod, hogy nálam melegedhess? Még mit nem. Ha mondjuk ott sarokba szorítasz... nincs menekvés. Elkerülhetetlen az apokalipszis.- Ennél a mondatnál egy pár pllanatig értetlenül nézte egymásra, majd felnevettek, még Castiel is.- Na akkor most menj el.
- De kérlek! Beszélgessünk!- "Mint az anyám." gondolta Castiel.
- Mit kell tennem azért, hogy elmenj?- Megbánta, hogy föltette ezt a kérdést, ugyanis ezernyi lehetőség végigpergett az agyán, hogy mit akarhat tőle a szöszi.- Tudod mit? Oké. Beszélgessünk. Még ez a leg humánusabb szívesség részemről.- Kicsit félreállt, hogy Nataniel szabad utat kapjon be, a nappaliba.
- Hűha, szép lakásotok van! Mekkora nappali!- Castiel a szemét forgatta, és hellyel kínálta Natanielt.- Kényelmes a kanapétok.
- Hát... én csak azt remélem, hogy ez nem célozgatás volt. Na. Beszélgessünk.- Mondta Castiel grimaszolva.
- Tudod ez most nekem is nehéz. Szégyellem is magam emiatt az érzés miatt, de nem tehetek róla. Csak jött, mint egy... mint egy mindent elsöprő hurrikán. (Castiel ennél a hasonlatnál kissé felnyögött, és elnyomott egy röhögőgörcsöt.) Nem is tudom, hogy miért. Tényleg nem tudom az okát, én is azon gondolkozom már... mióta is? Talán a kinézeted? Vagy a személyiséged...? Nem, az biztos nem...
- Jajj, fogd már be!- Castiel kissé sértve éreztem magát a személyiségére tett megjegyzés miatt, de mégis... nem is értette tettét, de mintha a teste magától mozdult volna, csak előrehajolt, és megcsókolta Natanielt. Érezte, ahogy az arcát elönti a pír, és azon gondolkozott egy pillanat töredékéig, hogy le kellene egy kicsit tekerni a fűtést, de azonnyomban el is felejtette a meleget, a figyelme inkább tettére irányult. Ott ült, és fogta Nataniel vállát, és... igen, csókolóztak. Az alka szorosan a másikén volt, és a nyelveik vad táncot jártak. Castiel eleinte kínosnak érezte az egészet, de végül rádöbbent, hogy ő kezdeményezett. És élvezte. A döbbenet csak néhány másodpercig tartott, végül csak a másikra koncentrált. Kis idő múlva elfogyott a levegője, így lihegve magasodott a már fekvő Nataniel fölé, akit idő közben a kanapéra döntött.
- Nahh...- zihálta a szöszke.- Látod, hogy bent mennyivel kényelmesebb.
- Ez még...- Castiel arcszíne szinte egyezett a hajáéval.- Ez még mindíg nem kényelmes sehol sem.- Felült, és Nataniel követte példáját.
- Akkor meg miért csináltad.
- Én... én csak kiváncsi voltam... valamire.
- Mégis mire lehettél kíváncsi, amit ilyen módon kell kideríteni?
- Csak.. azt akartam megtudni, hogy... hogy nem csak a bolondját járatod-e velem...
- Akármilyen furcsa is, rosszul hazudsz!- Nataniel mosolygott, és beletúrt Castiel vörös hajába. Most ő döntötte a másikat a kanapéra.- Elhiszed, hogy nem a bolondját járatom veled?- A sőke fiú teste Castielére nehezedett, és apró csókokkal ajándékozta meg őt.
- Gonosz vagy!- Nevetett Castiel.
- Én?
- Te... tetszel nekem.- Nataniel rámosolygott.
- Hé, ne lopd a szövegemet!Egyébént meg... örülök, hogy ezt mondod.
- Igazán? Akkor nem mondom többször- Nataniel nevetett, és szájoncsókolta a "megtört jeget". Egy hosszas csók után Castiel feltette a kérdést, ami mindkettejük fejében motoszkált:
- Most akkor mivan?
- Apokalipszis?- mosolygott rá Nataniel.
- Így is nevezhetjük...- Pár percig csöndben ültek egymás mellett, majd Nataniel törte meg a csendet.

- A családom már biztos vár. Haza kell mennem...
________________________________________________

Háááát.... ennyi lett volna a karácsonyi különkiadás.Csupán egy kis szösszenet drágaszágaink karácsonyi kalandjából. Ehhehehh...
Hát... Olvasás közben észrevehettétek, hogy ma igazán jó kedvem volt...
Remélem, hogy tetszett, és akkor... Háááááát lenne szilveszteri különkiadás is, de úgy gondoltam, hogy egy kicsit elrugaszkodok a CsJ-től, és más animéből veszek szereplőket, úgyhogy írjátok le a kívánságaitokat, és majd válogatok. Persze az is egy adott lehetőség, hogy CsJ-s lesz ez is, csak ugye ez nem csak csábításból jeles fanficoldal, hanem általánosságban yaoi, úgyhogy... Csak írjátok le, mit szeretnétek, és majd kiválasztom, melyik lesz. (Gondoltam rá, hogy Kuroshitsuji, de most komolyan... el tudtok képzelni egy bulizó Cielt? Eléggé idétlenül fest... most, hogy így belegondolok...)
Úristen, azt hiszem, hogy már csak 2014-ben fogok írni, de akkor rögtön egy szilveszteri sztorit, amit lehet, hogy kicsit... khm... pikánsabbra írok meg, úgyhogy készüljetek, és várom az ötleteket, hogy milyen animéből!

Karácsonyi különkiadás 1#

Castiel szomorúan ült otthon a kanapén. Körülnézett a nappaliban, és megakadt a szeme a hatalmas karácsonyfán. Nagyszerű. Már megint töltheti egyedül a karácsonyt. "Értem én, hogy igazán sűrgős dolguk akadt, de a fiukra szoríthatnának némi időt." Sóhajtva feláll, és kinézett az ablakon. És még csak a hó sem esik. Nem is baj. Rohadék hó.
A konyhapulthoz sétált, és töltött magának egy pohár vizet. "Valamit csinálni kéne... Így ennek nincs semmi értelme." Míg azon tűnődött, vajon mivel üthetné el az időt, már vette is a kabátját, a cipőjét, a következő pillanatban pedig már az utcán sétált. Hideg és nyirkos volt a levegő. A hatalmas ködben, amitől az orráig sem látott csak a szélben lobogó vörös haja látszott. Összedörzsölte a kezeit, és céltalanul bolyongott a városban, addig, amíg azt sem tudta, hol van. "Na, már csak ez hiányzott! Basszus.."-gondolta. Elindult a másik irányba, de a nagy ködben cak nem lelete a hazafelé vezető utat. Sőt, olyannak tűnt a város ebben a délelőtti órában, mint a szögesdrót. Mennél jobban próbálsz kigabalyodni, annál jobban csak érzed, hogy nincs remény. "Átkozott szögesdrót."
Az összhatást még félelmetesebbé tette az, hogy senki nem járt az utcákon, de még egy árva lélek sem.
Végül Castiel, amikor már halvány reménye sem volt affelől, hogy valaha még viszontlátja az otthonát, sőt, már olyasmiken gondolkozott, hogy vajon hány óra utcán alvás után fagy meg az ember, meglátott a távolban egy mozgó alakot. Nem mintha egy idegen jobban tudná nála, hogy hol lakik, de legalább valami tájékoztatás jól jönne, hogy merre jár. Felgyorsította a lépteit, és amikor egész közel ért a homályos alakhoz, odakiáltott.
- Hé, várjon egy percet!- Az alak éppen lecsukta a szemeteskuka fedelét (valószínüleg a szemetet vitte ki.) és amint felé nézett, Castiel látta, hogy az az alak, akihez annyi reményt fűzött, az nem más, mint Nataniel. "Francok. Még egy csövesnek is jobban örültem volna..."
- Castiel! Most aztán megleptél!- Nataniel derűsen mosolygott, a bosszúság legkisebb jele sem látszott az arcán. - Azt hittem, ilyenkor a családdal szokás lenni, és nem a hidegben bolyongani.
- Jah, a "család" épp nem ér rá arácsonyozni, én meg gondoltam: sétálással ütöm el az időt, ha úgysincs más dolgom.
- Értem. Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.
- ...csak éppen eltévedtem sétálás közben. De most már nagyjából tudom, merre vagyok. Akkor...
- Várj itt egy percet!- Nataniel beszaladt a lakásba, majd egy kis idő múlva egy elemlámpával szaladt vissza. - Oké, indulhatunk!
- Őh... Mármint én indulhatok?
- Hoztam elemlámpát, megpróbálunk hozzád hazatalálni.
- Kösz nem kell a segítséget. Ráadásul mi van, ha te eltévedsz visszafelé.
- Ugyan már! Senki nem akkora lúzer, mint te. Én tudom a hazafelé vezető utat. Pláne, hogy régen sokat jártam hozzád korrepetálni.
- Jah persze. - Castiel lenyelte a megjegyzéseit a lúzerséget illetően. -De tényleg nem kell. Te csak legyél a családoddal.
- Ragaszkodom hozzá. Úgy is meg szeretné veled beszélni valamit.
- Hurrá...- mormogta Castiel az orra alatt, de azért tüntetőleg, minden jelzés nelkül elindult valamerre.
- Castiel. A másik irány...
- Már hogy ne tudnám!?- mérgesen beledobta a kezében lévő papírzsebkendőt a kukába, mintha csak amiatt ment volna rossz irányba.- Indulhatunk.
Az út nagyrészét csöndben töltötték. Amikor a házhoz értek, Castiel egy kérdést tett fel.
- Szóval mit akartál megbeszélni?
- Bemehetnénk?
- Még mit nem!-nevetett Castiel. -Itt!- Eddig háttal állt a szőke fiúnak, most viszont megfordult, és látta, hogy Nataniel egészen közel áll hozzá. Szinte összeért az orruk.
- Jó, akkor itt.- Nataniel egy hirtelen mozdulattal a ház falának nyomta Castielt, és az ajkait a másikéhoz nyomta. Castiel próbált kiszabadulni a Nataniel szorításából, de nem sikerült neki. Ráadásul kezdett elfogyni a levegője, így kénytelen volt résnyire nyitni a száját, hogy ne fulladjon meg, így viszont kénytelen volt szabad utat engedni a szőkeség nyelvének. Mikor Nataniel már jobbank látta befejezni az ostromot, kicsit hátrébb ált, és félszegen rámosolygott Castielre, akinek az egész arca olyan volt, mint a paradicsom, és a bosszúság szörnyű grimasz képében ült ki az arcára.
- Hát nem lett volna kényelmesebb benn?- kérdezte Nataniel.
- Ez sehol sem kényelmes! Mondd, mégis mit képzelsz? Csak így letámadsz? Egyáltalán miért tetted?
- Azért, mert szeretlek.- Ezt Nataniel úgy mondta, mintha azt modaná: az ég kék, vagy a fű zöld.
- Szeretsz!- ez viszont már jobban hasonlított az ég zöld és a fű kék jellegű kijelentésekhez. Castiel fejében két dolog kavargott: Miért? És hogy hogyan tudja ezt ez az idióta csak úgy, nemes egyszerűséggel bevallani egy azonos nemű embernek. Előbbi kérdésének hangot is adott.
- Hát tudod... a szerelemre nincs magyarázat. Csak úgy jött.
- Mióta?- midőn némiképp kielégítő választ kapott az előző kérdeésére, már jött is a következő.
- Úgy 1-2 éve. Kérlek, Castiel, e haragudj rám! Dehát csak nem tarthattam magamban.
- De, talán mégis...- Hirtelen sarkonfordult, vörös fürtjei pedig csak úgy lobogtak utána, ahogy becsapta maga mögött az ajtót.
________________________________________________
Sziasztok!
Bordog karácsoooooonyt!!!
Hát, itt a karácsonyi ajándékotok 1. része. Úgy terveztem, hogy egyben írom meg, de két oka van, hogy nem tettem:
1: A karácsony. Itt volt a család, és a sok kaja némiképpen megfeküdte a gyomromat, úgyhogy kénytelen voltam mostanáig az ágyban dögleni, míg összeszedtem magamat, hogy írjak valamit. És mivel még mindig tart a karácsonyi felhajtás, ezért nincs időm megírni az egészet.
2: Talán már említettem korábban, de nem biztos (lehet, hogy csak a nővéremnek panaszkodtam) hogy képtelen vagyok hosszabb sztorikat írni egyszerre, mert a vége béna lesz. Úgyhogy inkább minőségi fic két részben, mint szar egy részben, nem? ^^
Na jó, én mentem bejglit zabálni (bleaahhh... nem is szeretem)

Édes ellenségem 9. rész

Sziasztok!
Jajj, annyira köszönöm a sok ötletet, mert én már tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak. Ráadásul szörnyen jó érzés, hogy valaki olvassa az irományaimat ^^ Tényleg! Örülök, örülök, örülöööök!!! o^u^o
Na és akkor itt az új szereplő... egyelőre egy újat raktam be, de lesznek itt még kavarások! :D ;)
Még egy kis változatás: az igeidőt megváltoztatom, megpróbálom, hogy úgy milyen, mert most múlt időben fogok írni, de ha nektek az eredeti jobban tetszett, akkor nyugodtan szóljatok!
Most egy kicsit ugrottunk az időben: eltelt egy nyári szünet, amit természetesen főhőseink együtt töltöttek.
__________________________________________________________
Új év-új élet. Ezt szokták mondani, de az iskolában azon a szeptemberen is minden ugyan olyan volt. Egyetlen egy porszem sem mozdult a helyéről. Újult erővel sétáltam be a dökös terembe, és letettem a táskámat. Fárasztó nyarat tudhattam magam mögött. Bár Castiellel úgymond tisztázódtak a dolgok, és az egész nyarat együtt töltöttük, még mindig voltak kétségeim.
Ledobtam magam az egyik székre, és hátrahajtottam a fejem. Ekkor kinyílt az ajtó, és Castiel lépett be rajta.
Felálltam, és egy puszival köszöntöttem őt.
- Hogy telt a nyarad utolsó hete?- kérdezte, mivel ebben az időszakban a családommal voltam.
- Fárasztóan. Neked?
- Unatkoztam, Próbáltam kihasználni az utolsó szabadnapokat, de csak a tévé előtt döglöttem, meg gitározgattam. Semmi több.
- Nélkülem unalmas volt, ugye?- Rá mosolyogtam, és átöleltem, de nem tarthatott sokáig a pillanat, mert az igazgatónő lépett be az ajtón. Eltoltam magamtól, de valószínüleg az igazgató meglátott minket, mert furcsán ráncolta a homlokát, és miközben letette az asztalra a papírokat, valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy "furcsa szokásaik vannak ezeknek a mai fiataloknak". Aztán fejcsóválva kiment.

Az órák után Castiel és én úgy terveztük, hogy megvárom az iskola előtt, hogy ne legyen feltűnő, hogy együtt lógunk. Egy-két percet kellett volna kint várakoznom, ahogy tavaly is, azonban Castiel nem jött egy jó ideig, így úgy döntöttem, haza megyek, mert még sok dolgom volt.
Otthon éppen végeztem a házival, amikor megcsörrent a telefonom.
-Igen?
- Castiel vagyok. Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, csak akadt egy kis... incidens.- A hangja ideges volt.
- Mit csináltál már megint?- kérdeztem fejcsóválva, és az órámra néztem. Már bő két óra eltelt azóta, hogy hazaértem.- Még csak most végeztél.
- Jah...- Ideges volt, és hallottam a hangján, hogy legszívesebben már ő is inkább otthon lenne.
- Hűha! Akkor tényleg valami szörnyű balhéba keveredhettél bele...
- Nem, csak egy kicsit... összevesztem Lysanderrel... de ne aggódj, semmi komoly.
- Áhh, értem. Nem akarsz átjönn?
- Nem, már nagyon fáradt vagyok. De holnap talán. Szia!
- Szia!- Letettem a telefont, és magam elé bámultam. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Egyrészt Castiel még sosem veszekedett Lysanderrel, másrészt pedig Castiel írt volna egy sms-t, ha próbája van, szóval kissé aggódtam érte. Vajon mi történhetett kettejük között. Ahogy ezen gondolkozta
m, elkezdett beférkőzni a gondolataim közé egy alattomos gondolat: mi van, ha Castiel Lysanderrel kavar? Egyszerre féltékeny lettem, és szörnyen mérges. Vissza akartam hívni Castielt, vagy már rögtön Lysandert. De végül elvetettem az ötletet. Egyrészt azért, mert nem is volt meg a telefonomon Lysander száma, másrészt meg azért, mert jobbszerettem volna személyesen megbeszélni ezt Castiellel. Ezt a beszélgetést pedig másnapra időzítettem.

Az iskola második napja fárasztóbb volt, mint az első. Ez már nem az évnyitó volt, hanem rendes tanítás. Ráadásul egész nap magamban őrlődtem, mert Castiel furcsán távolságtartó volt. Kerülte a társaságomat, és mindig kibúvót keresett egy-egy ökzös pillanat alól. Mindig volt valami más dolga. Castiel egész nap fura volt. Órák után nagyszerű lehetőségem volt arra, hogy ifaggassam a dolgokról, ugyanis összefutottunk a mosdóban. Habár nem valami romantikus helyszín az újra egymásra találáshoz, viszont legalább ha jól átvizsgáljuk a terepet, akkor biztosak lehetünk enne, hogy nem figyel minket senki, és rögtön észrevesszük, ha valaki megzavarja a társalgásunkkat.
- Miért kerültél ma ennyire?- kérdeztem töle kézmosás közben.
- Sok dolgom volt...-felelte zavartan, és enyhén elpirult, de hogy ezt leplezze, oldalra fordította a fejét.
- Máskor mindig találsz rám időt. Ráadásul csak nem lehetett annyi dolgod, hogy egy három percet ne tudj rám szánni...
- Bocs, Nat, tényleg nem volt időm...
- Akkor átjössz ma hozzánk? Vagy mehetek én is, ha akarod? De elmehetnénk egy kávézóba...
- Nem, Nataniel, nincs hozzá kedvem. Ne haragudj.
- Fizetem neked a kávét, ha akarod...- Már tényleg nem értettem a vonakodásának okát.
- Hagyj békén oké?- ahogy rám nézett, a szeme szikrákat hányt, és tényleg ideges volt. Mégis volt valami a tekintete mögött. Talán bűntudat? Vagy aggódás? Nem tudtam eldönteni, hogy melyik igazából, de egy biztos volt: valami nem stimmelt.
________________________________________________
Nem lett túl hosszú fejezet, de ennél hosszabbakat nem tudok írni, mert eegy bizonyos idő után már énázok. A sok kicsi sokra megy, nem? És megígérem, hogy lesz sok-sok.
Remélem, hogy tetszett ez a fejezet, és nagyon köszönöm még egyszer a segítségeteket! ^^
Mint már észrevehettétek, néhány dolgot megváltoztattam a blogon többek között a kinézetét. Remélem tetszik ^^

Kívánság műsor, vagy mi... :D

Sziasztok!
Hát, jó sokáig nem írtam, ne haragudjatok, de nem volt időm. Illetve... már majdnem befejetem az egészet, de valamiért törölte a blogger... De nem is baj, mert nem lett jó. Így, hogy egymásra találtak, már nem nagyon lehet mit kitalálni. De ha adtok ötleteket, akkor annak alapján megírom az új csj-s yaoit. Szóval ide kommenteljetek, hogy mi legyen, és a kívánságaitok alapján írok egy jóóóó hosszú fejezetet! Akármit írhattok, felőlem hülyeséget is. (Abból milyen fejezet jönne össze? :D)
És azt is megírhatjátok, hogy szeretnétek-e új szereplőt, mert azzal újabb bonyodalom lenne, és akkor könnyebben lehetne fejezeteket írni!
Köszi a segítséget! :3 ♥

Édes ellenségem 8. rész

Haliiii!
Itt van az újabb CsJ fanfic. Még mindig Castiel szemszögéből.
Amúgy a profilképemen lévő lány nem én vagyok, hanem az egyik barátnőm, csak régebben ez az email fiók az övé volt, és én meg nem cseréltem le a profkót. Mert nem tudom, hogyan kell. Úgyhogy ha valaki tudja, az mondja már el, lécci! Csak azért írom ki, mert kérdezgették őt, ő meg nem tudta hogy miről beszélnek...
___________________________________________
A fenébe, elkésem. Tegnap alig bírtam aludni. Sokat gondolkodtam. Megállok az osztályterem ajtaja előtt, és bekopogok. (Miért megyek be egyáltalán?) Amikor belépek minden tekintet rám szegeződik: köztük Natanielé is. Fenébe... Elvörösödtem. Nem tudok figyelni, bár ez nekem nem új. Úgy se figyelnék. De most valami egészen más vonja el a figyelmemet. Nataniel. Tegnap ezt tisztáztam magamban, de most még mindig zavar ez az egész. Elmúlhatna már... Kissé felpillantok a "jegyzeteimből". Ő ír. Hát igen, Nataniel szorgalmas és jó jegyei vannak. Biztos utál egem. És én meg biztos, hogy rossz hatással lennék rá.

 ~

Végre vége az iskolának, én pedig haza mehetek. Már csak karnyújtásnyira van a kapu, ééés...
- Várj!- nagyszerű. Egész nap sikerült elkerülnö ezt az idiótát, és pont most csíp el engem a célegyenesben. Unottan hátrafordulok.
- Mit akarsz?
- Beszélni. Fontos.- Nem mondod? Sejtem, hogy miről folyna a csevej.
- Jó beszéljünk.- Ölbe teszem a kezemet és várok, mire kicsit elpirul.
- Nem itt. Szeretném ezt az egészet megbeszélni veled, de te igazán nem vagy együttműködő. Pedig ha az lennél, akkor egyszer s mindenkorra lezárhatnánk ezt az ügyet...- Lezárni? Nem, nem adom én ezt föl olyan könnyen. Mostmár nem. Ha előbb akarja lezárni, akkor azt mondom, oké, de ha eddig kihúztam, akkor nem. Most nem.
- Jó. Menjünk hozzánk. Ott nem zavarnak.

Most kettesben vagyunk. Itt az idő, hogy lépjünk.
- Szóval? Beszélj.- Rohadt ügyes vagyok... Beszélj?! Pff...
- Hát... Én nem is tudom...
- Azt hittem, hogy egy kicsit összeszedettebb leszel, ha már nem hagysz pihenni délután.
- Jó, bocsi. De nem tudom, hogy mit mondjak. Talán ezen nincs is mit megbeszélni.
- Akkor mit akarsz? Iratkozzak át egy másik iskolába, hogy "lezárjuk"? Hm?- Jajj ne, kezdek olyan lenni, mint egy nő. Pedig eddig lefogadtam, hogy kettőn közül Nataniel a "nő".
- Nem, dehogy.- Kicsit rám mosolygott.- Én tulajdon képpen... nem is annyira szeretném lezárni.
- Nem bírlak követni...- Jesszus. Így most nem fog összejönni a jól eltervezett jelenetem...
- Castiel... Nézd, én...- Itt az ideje, hogy felgyorsítsuk az eseményeket. Most, vagy soha. Egy pillanatig tétovázok, elgondolkodom, hogy inkább a sohát választom, de a következő másodpercben már olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem az illatát.
- Te?- már suttogok, és egyre közelebb hajolok. Ő nem válaszol, inkább magához húz, és hagyja, hogy megcsókoljam. Ezzel nagyban megkönyíti a dolgomat. Hirtelen olyan hihetetlennek tűnik az egész. Én itt támaszkodok a fekvő Nataniel fölött az undorító rózsaszín kanapénkon, amit még anno anyám választott ki nekem, és csókolózunk. Iden, ez a leg hihetetlenebb, mégis leg boldogabb rész pillanatnyilag az egészben. És bármennyire is szégyelltem eddig, most már semmi más nem számit, csak Nataniel, és é. És az, hogy szeretjük egymást. Azt hiszem. Már alig kapok levegőt, de a világért sem hagynám abba, hiszen ki tudja, hogy mikor lesz rá megint alkalmam. Csak egy percre válnak el ajkaink egymástól, míg gyorsan levegőt veszünk, de utána folytatjuk. Nataniel az arcomhoz ér, és beletúr a hajamba. A következő pillanatban mellette fekszem a kanapén. Szorosan magamhoz húzom, és mély levegőt veszek, hogy jobban érezhessem az illatát.
- Castiel?
- Igen?
- Most akkor mi van?- hogy lehet valaki ennyire hangulat romboló?
- Természetesen nem tudódhat ki. Senki se tudjon róla, érted? Mert ha egyszer esetleg ennek vége, akkor még igényt tartok a csajok társaságára, oké?- Halkan nevet, és gesztenye barna szemeivel néz fel rám.
- Jó, mert én is így gondolom. De... akkor meg mikor...
- Nem tudom. Az én szüleim úgy se sokat vannak itthon. Ide bármikor átjöhetsz. Kivéve akkor, amikor azt mondom, hogy ne.- Mosolyog, majd a nyakamba fúrja az arcát.
- Oké.-suttogja.- Meg tanulhatnánk is együtt.
- Chh... Ne álmodozz!- mindetten nevetünk, és a következő pillanatban Nataniel nagy csattanás közepette leesik a kanapéról.
- Ohh... Bocsi.- Egy pillanatig riadtan nézett fel rám, majd hanyatt feküdt a földön, és úgy nevetett tovább.
- Khmm... Akkor... elfogadjuk?- Kérdezem bátortalanul. Abbahagyja a nevetést, már csak egy kicsit mosolyog, és enyhe pír jelenik meg az arcán.
- El. Mindenképpen.
____________________________________________
Remélem, hogy tetszett ez a rész, végre történt is valami. Én viszont Guns 'n Rosest halgattam közbe, és alkalom adtán vagy Castielt, vagy Natanielt képzeltem el a fiatal Axl Rosenak,( vagy midkettőt egyszerre) persze nem direkt... Hát... szerény véleményem szerint nem sok cukibb dolog van a CsJ yaoinál, de a magával csókolózó Axl-t nem nagyon überelheti semmi. Vagy.... csak nekem van ilyen beteg fantáziám? Mindegy, nem vagyok normális... xDD

Kuroshitsuji yaoi 1#

Sziasztok!
Áhh, végre valami, valamiiii!!! :D Ne aggódjatok, nem lesz újjabb folytatásos történet, csak két részből fog állni az egész. Hát, nem tudom, hogy jó ötlet e nekem Kuroshitsuji yaoit írni, mert magamat ismerve elidiótáskodom az egészet, de... próbálkozok. Íme.
Jah, és bocsi a felettébb fantáziátlan címért.
_________________________________________________

Régen volt már, de még mindig emlékszem arra, mennyire fájt elhagynom az otthonomat. Bár nem mutattam, mégis, a hely, ahol a gyermekkoromat éltem, ahol annyi dolgon mentem keresztül, mindig is hiányzott. Boldogság, és hosszú gyötrelem... Mindig amiatta voltam mérges, hogy túl hangos minden... Két évvel azután, hogy elhagytam az otthonomat Sebastiannal, rájöttem, hogy tehetetlen vagyok. Nekem még nagyon is közeli élmény volt az emberi lét ahhoz, hogy akármelyik társamnak felfaljam a lelkét. Pedig aligha volt más választásom szerencsétlen sorsomnak köszönhetően.
Minden nap ugyanúgy telt, és egyik éjszaka nem bírtam aludni. Imádkoztam: Istenem! Kérlek téged, hogy holnap történjen valami, valami különleges.
Amikor reggel felkeltem, ugyan az fogadott, mint minden reggel. Sebastian felöltöztetett és bevetette az ágyamat.
- Mit szeretne ma csinálni, Botchan?- Tekintve, hogy nem volt semmi dolgom azóta, amióta az iskerőseim azt hiszik, hogy halott vagyok, és minden napom unatkozással telik, úgy gondoltam, hogy ideje lenne kimozdulni egy kicsit.
- Körülnéznék ebben a városban. Itt úgysem ismerek senkit.
- Rendben van. Akkor előkészítem a kocsit.
- Gyalog mennék. Hetek óta csak itt benn ülök.
- Kockázatos, hogy valaki felismeri.
- Ugyan, mégis kicsoda? Itt?- Anglia egy eldugott kis részébe költöztün, hogy még véletlenül se találkozzak senkivel. Kínos lett volna neki egy halottal találkozni.
- Ahogy kívánja. Mikor úhajt elindulni?- Kinéztem az ablakon. Éppen tavaszodott, hűvösek voltak a Márciusi reggelek. Odakint fújt a szél, és a nap sem sütött.
- Valamikor ebéd után.- mondtam az ablak felé fordulva. Ebéd... még mindig nem szoktam meg, hogy nekem nincs szükségem ilyesmire. Ezért Sebastian szokás szerint megterített minden nap ebédidőben, én pedig úgy fél órát csöndben üldögéltem a teríték előtt.
Azap is pont erre készültem, és már szinte vártam. Lassan vánszorogtak az órák, pedig már nagyon szerettem volna ey kicsit kimozdulni. Végül végre eljött az ebédidő. Felálltam, és kinyújtózkodtam, majd elindultam az ebédlő felé. Az akkori házunk nem volt túl nagy: csupán két emelet és négy szoba volt az egész, az ebédlő pedig a földszinten volt. Miköben lefelé tartotam, visszagondoltam a régi házra. Mintha hallottam volna a háttérben az örök lármázást. Kissé honvágyam támadt, és egy percre becsuktam a szememet. Nos, talán nem kellett volna. Valahogy kiment a fejemből, hogy lépcső van előttem, és legurultam néhány métert. A lépcső végén feküdtem tehetetlenül. Fájdalmat nem igazán éreztem- legalább is nem olyan erőset, mint még amikor ember voltam, viszont mozdulni nem nagyon tudtam.
- Botchan.- Kissé hátra döntöttem a fajemet. Sebastian fölöttem állt, és meglepetten nézett le rám.
- Üdv, Sebastian.- Szégyenemben csak ennyit tudtam kinyögni. Kínosnak éreztem, hogy Sebastiannak látnia kell az ügyetlenségemet.
- Jól van, botchan?- Kérdezte aggodalmasan a komornyikom, miközben letérdelt mellém.
- Most, hogy mondod, mintha egy kicsit megütöttem volna magam.- A fejem olyan lehetett, akár egy paradicsom. Talán az elején menthető lett volna a dolog, de ezen a ponton, ezzel a mondattal bebizonyosodaott, hogy egyre idiótább vagyok. Mi van velem? 
Sebastian tekintetében aggodalom és ijedtség tükröződött. Kifordult térdemet próbálta rendbe hozni, mire én felkiáltottam.
- Bocsásson meg, igazán nem akartam fájdalmat okozni. Ez egy ideig nem fog rendbejönni...
- Dehát... Sebatian, te mindig olyan gyorsan meggyógyulsz...
- Igen, én démon vagyok, Botchan.
- Tudtommal mostmár én is.
- De még csak két éve az rövid idő. Még elég emberi a teste, Botchan.- mondta, miközben a karjaiba vett, és elkezdett felfelé vinni a lépcsőn.- Ráadásul ön még gyerek.
- Nem vagyok gyerek. És két év nem kevés idő.
- Nos, Botchan, az én koromhoz képest egy fél perc az egész.- A szobámba vitt, és az ágyamra fektetett. Kívánja, hogy felhozzam ide az ebédjét?
- Mi...? Nem. Tudod mit? Hagyjuk ezt a marhaságot! Nincs értelme.
- Jól van, akkor én megyek, és...
- Ne várj! Mond... te nem szeretnél meghalni... soha?- Sebastian kissé meglepődött ezen a kérdésen.
- Ezt úgy kérdezi, mintha ön meg akarna halni, Botchan.- Lesütöttem a szememet, mire ő közelebb lépett az ágyhoz. Lehjolt, és egyik kezével a takarómon támaszokodott, a másikkal pedig felemelte a fejemet.- Így van?- Nem válaszoltam. És ha igen?- Botchan... Nézzen a szemembe!- durcásan felnéztem, és Sebastian elmosolyodott.- Így van?
- Majd egyszer... én szeretnék felnőtt lenni. Szeretnék meghalni... majd valamikor. Mit csinálhatnék én örökké?
- Hogy mit? Azt, amit minden más démon. Én is kibírtam valahogy néhány évig.- Végig simított az arcomon.
- Ezt kell csinálnia egy démonnak? Sebastian! Mi a...- az ajkamhoz nyomta az övét, és a szívem vadul dobogni kezdett. Szorosan összeszorítottam a számat, de ő csak nem adta fel. Kell egy démonnak egyáltalán levegőt vennie? Nos, kérdésemre hamarosan választ kaptam. Zihálva kaptam el a fejemet.
- Neh... ne már! Mi a fenét művelsz?
- Én csak próbálom kevésbé unalmassá tenni a napjait, Botchan. Ne álljon fel, kérem.- Próbált visszatartani, de én talpraugrottam. Ezt rögtön meg is bántam. Valószínüleg eltört a lában, ezért a fájdalomtol rögtön a padlóra zuhantam.
-Á..uh...- Ezúttal sikerült visszatartani a sikítást.
- Mondtam én, Botchan, hogy maradjon veszteg! Beverte valamijét?- Igen bevertem. Oldalammal nagy erővel az éjjeliszekrénynek zuhantam, ami végül a fejemen landolt. Ez fájt. Jobban, mint a lépcsős baleset. Sebastian leemelte a fejemről szekrényt, és megpróbált felemelni a földről.
- Neee!- Kiáltottam elég idétlenül, de szörnyű fájdalom nyilallt az oldalamba.
- Na tessék, eltörte talán még valamijét? Hol fáj?- Várhatja, hogy megmutatom. A kezeimet sem bírtam mozdítani.- A háta? Az oldala?
- Az oldalam...- óvatosabban felemelt, és az ágyra helyezett.
- Botchan. Pihenjen, kérem! Óhajt még valamit?
- Sebastian. Megmondtam, hogy sétálni szeretnék.
- De nem ma. Így szeretne kimenni.- Mérgesen néztem rá.
- Igen. Öltöztess.
- Nem, nem, Botchan! Nem mehet ki. Ezért nem segítek felöltözni.
- Ne szemtelenkedj! Várj!- Sebastian az ajtó felé indult, és mielőtt még kiment volna, visszafordult egy kicsit.
- Ezt az ön érdekében teszem botchan.- Rám mosolygott még egyszer, és a tekintetében megcsillant valami. Valami érthetetlen, amit képtelen voltam megfejteni. De volt egy olyan érzésem, hogy köze volt az előbbi kis jelenetünkhöz...

Múlnak a hetek... :'(

Sziasztok!
Már két hete nem írtam, de most valóban nyomós okom van rá, ugyanis volt a családban egy is... hát hogy is mondjam... gikszer, úgyhogy amint összeszedem magam, remélhetőleg már a jövő hétre, vagy még jobb, ha még ezen a héten, akkor bepótolom az összes lemaradásomat, ígérem. ^3^

Édes ellenségem 7. rész

Sziasztok!
A mai rész egy kicsit eltér a többitől, ugyanis most egy kicsit majd jobban megismerhetjük Castiel érzéseit. Ez a rész egy részlet lesz az ő... naplójából. Nos, én sem nézném ki belőle, hogy naplót ír, de így sokkal egyszerűbb szemléltetni az álláspntját, a gondolatait, valamint múlt időben egyszerűbb írni. Azért nem Nataniel naplója részlet, (Lehet, hogy az is lesz, mert belőle azért jobban kinézném, hogy ezzel üti el az idejét...) mert Castiel nehezebb eset, és nehéz lenne egyes szám első személy jelenidejében élvezhetően leírni mindezt. Ha szeretnétek Natanieles naplót is, akkor azt írjátok meg kommentben! ^^ Nah, nem is húzom a drága időtöket...
___________________________________________________
Vasárnap

Hát, nem sokszor szánom magam naplóírásra, de most valahogy ki kell adnom magamból a felhalmozódott feszültséget, főleg ez után a szörnyű kirándulás után. Nem volt elég, hogy ott ragadtam valahol az Isten háta mögött, étlen szomjan, még ráadásul Nataniellel kellett ott ragadnom. Hát, ő sem ragadtatta el magát a helyzettől, de én jobban palástoltam, azt hiszem. Ami gáz, mert most lehet, hogy azt hiszi, hogy örülök neki... Amiben talán van némi igazság, mert ugyan ez számomra is szörnyen cink helyzet, de nem is tudom... elég zavarosak az érzéseim mostanában. (El fogom égetni ezt a könyvet.) Szóval a sikátorban kellett aludnunk. Együtt. Elég kínos helyzet volt, és franc gondolta volna, hogy lesz ilyen, de van egy közös titkunk. Minden esetre reggel arra ébredtem, hogy ő teljesen rámdőlve alszik. Aztán észrevettem, hogy van még egy kis társaságunk, ugyanis három másik csöves is ott töltötte az éjszakát. Felvertem Natanielt, és gyorsan elhagytuk a helyet, hogy ne kelljen szóváltásba bocsájtkoznunk velük, de az a szerencsétlen ott hagyta a táskáját, így vissza kellett mennünk érte. Sajnos akkorra már hálótársaink is felébredtek, és ajánlottak nekünk egy jó kukát, aminek mi természetesen nem vettük igénybe a szolgáltatásait, bár a korgó gyomrunk már majdnem rávett. Aztán valahogy a többiek visszataláltak hozzánk (mintha nem mi szálltunk volna rossz buszra...) nagy keresgélések árán. Nataniellel persze nem sokat dumáltunk, én inkább Lisanderrel lógtam a hazafelé úton, de valahogy most nem nagyon tudtam figyelni a beszélgetésre. Valahogy mindig Natanielre tévedt a szemem, és zavart, hogy ő viszont nagyon is jól el van néhány lány társaságában. Lisander szóvá is tette, hogy biztos tetszik egy lány, mert folyton másfelé nézegetek, és nem figyelek rá, de én erre azt feleltem, hogy sikátorban nem jó aludni, fáradt vagyok, ezért nem figyelek rá. Holott azt hiszem, hogy valóban szerelmes vagyok. És ezt mé magamnak is gáz bevallanom, de olyat érzek Nataniel iránt, amit még egy lány iránt sem. De Nataniel fiú, és nem tudom, hogy hogyan kezeljem a helyzetet. Ha megkérném, hogy járjunk, valszeg hülyének nézne. Vagy lehet, hogy nem? Igen, tegnap eléggé kínos volt. Az a csók... Végig csak arra tudtam gondolni, hogy magamhoz akarm szorítani, és így aludni egész éjszaka. De fönnforgott annak a veszélye, hogy reggel így találnak az osztálytársaim (és még a csövesek előtt is gáz lett volna...) Úgyhogy inkább nem tettem semmit. Ha mégis beleegyezne, hogy járjunk, akkor viszont annak semmi értelme nem lenne, mert őt nem csókolhatm vagy ölelhetem meg, csak úgy, ha meg vagyunk róla győződve, hogy senki sem lát. És azért a népszerűségemet meg szeretném tartani a csajok közében, mert ki tudja, lehet, hogy ez csak egy kitérő Nataniellel, és nem lesz több ilyen eset, szóval... Másrészt, ha már járunk, akkor érdemes együtt lógni, az iskolába viszont furcsállnák, hogyha azzal vagyok folyton együtt, akit eddig tulajdonképp utáltam, a délutáni elfoglaltságaink másak. Ez eleve bonyolult, nem szeretném tovább bonyolítani az egészet...  Mindezek mellett nem tudnám tétlenüll nézni, ahogy Nataniel más lányokkal... Úristen, ez olyan volt, mintha én is az lennék... szóval más fiúkkal... mi?? Úgy értem összejön valaki mással, na... (Nemtől függetlenül.) Mert vonzódom hozzá... áhh hagyjuk... Utálok naplót írni!

Édes ellenségem 6. rész

Sziasztok!
Mostantól minden hétfőn jelenik meg az új rész!
___________________________________________
Egy kis tanakodás után arra jutottunk, hogy Castiel felhívja Lisandert.
- Francba. Kisípol.- Mondja mérgesen, és visszaadja a lánynak a telefonját.
- Köszönjük... Ne haragudjatok a zavarásért.- Köszönök el a lányoktól.
- Nincs mit, bármikor!- Átmentünk a másik oldalra, majd eszembe jutott valami.
- Bizonyára az igazgatónő szabálya. Ki kell kapcsolni a telefont, hogy a figyelmünket a közösségre szenteljük...
- Ugyan... Gondolod, hogy míg mi elvesztünk, addig a fél iskola kirándulgat?
- Jogos...- Nem értem akkor, hogy miért nem veszi fel Lisander. Talán csak nem vette észre.
- Hé!!- Az előbbi lányok szaladnak felénk az utcán. -Azt hiszem, őt kerestétek az előbb. Most hívott vissza!- Castiel kikapta a lány kezéből a telefont.
- Miért nem veszed föl, te idióta?

~

Végül Castiel lebeszélte Lisanderrel, meg persze az igazgatónővel, hogy értünk jönnek. De fogalmuk suóincs, hogy mikor érnek ide, és hogy hol vagyunk. Így ki tudja... Lehet, hogy csak holnap érnek ide, ami azt jelenti, hogy talán együtt kell éjszakáznom Castiellel. Viszont pénzünk az nincs, így nem elég, hogy Castiellel, de az utcán kellene aludnunk.
- Hát, ez para. Lehet, hogy csövelnünk kell az éjszaka...- Komolyan, mintha szórakoztatná a dolog. És mintha gondolatolvasó lenne
- Jól van, hosszú még a nap, még csak egy óra van, ma még simán ide érhetnek.
- Jah, de mit csináljunk addig? Azt se tudjuk, hol vagyunk. Mi van itt?
- Sétáljunk.- Mondom halkan, ki tudja miért. Más se hiányzik az életemből, mint Castiellel sétálni, de mindegy, mostmár nem szívom vissza. Különben is. Mivel üthetnénk el az időt? Nagyszerű. Láthatóan jól szórakozik rajtam, már majdnem elneveti magát, végül csak rácsap a hátamra.
- Jól van. Sétáljunk.

Egész helyes kis városba érkeztünk, talán kellemesebb is, mint az idióta osztálytársaimmal járkálni az erdőben. Castiellel úgy döntöttünk, hogy nem járkálunk túl sokat, attól csak éhesek és fáradtak leszünk. Úgyhogy kerestünk egy parkot, és leültünk az egyik padra. Olyan jó idő van, én meg teljesen elfáradtam a mai napi nagy izgalmakban. Olyan szép, ápolt ez a park! Jó látni, hogy itt törődnek a környezettel. A hatalmas fák elegendő árnyékot adnak, és a fű is szép, ápolt. A bokrok le vannak nyírva, és a padok sincsenek megrongálva. Ilyen szép tavaszi napon nagyszerű itt kint üldögélni. Csak éppen nem Castiellel. Mi van, ha megint... Igazából az éjszaka miatt aggdok. Nem hülye ő sem, így, ahol akárki megláthat csak nem... támad le. Persze az is lehetséges, hogy még sötétedés előtt ideérnek, és elvisznek minket, De az is lehet, hogy csak holnap. És akkor az egész éjszakát együtt kell tölteni. Most hirtelen olyan kínosan hat a csönd. Oldalra pillantok, hogy megnézzem, mit csinál castiel. Legnagyobb meglepetésemre engem bámul, és mosolyog. De amint összetalálkozik a tekintetünk elkapja a fejét, és elvörösödik úgy, ahogy még sosem láttam. Nem mintha olyan gyakran vörösödne el. 

Valami egészen furcsa érzés kerít hatalmába. Zavarban vagyok, és... Nem is tudom, mi lehet ez az érzés?

~

Bekövetkezett az, amit annyira nem akartam. Sötétedni kezdett, mi pedig alig egy fél órával ezelőtt elkezdtük keresgélni a helyet, ahol majd szükség esetén az éjszakát töltjük. Elkövettünk egy hatalmas hibát. Nem beszéltük meg az igazgatónővel, hogy hol találkozunk. Holnap is kellemes napunk lesz.

Egy sikátorban ülünk, én a táskámon, Castiel az esőkabátomon. Elég nyomorultul érzem magam. Hideg van, és már felvettem a pulcsit, amit magammal hoztam. Naná, hogy kabátot nem pakoltam be.
- Nataniel...- a hang kizökkent bosszankodó gondolataimból, és a hang felé kapom a fejem. Egy percre elfeledkeztem róla, hogy Castiel is ott van velem.
- Igen?
- Te nem fázol?- Hülye kérdés. Ezzel most mit akar elérni?
- Nem, melegem van...
- Komolyan?
- Hogyne. Fúj a szél, szerintem esni fog. Hideg van, úgy tíz fok. Melegem van. Még szép, hogy melegem. Mi van veled, Castiel? Meghibbantál?- Magam sem értem hirtelen kitörésemet, de jól esett.
- Ne kiabálj már! Nem kell rögtön leharapni a fejemet.- Megint csönd. Egyszercsak egy rántást éreztem, és a következő pillanatban már Castielre dőlve ülök. Már nem fázom, csak úgy lángol az arcom.
- Mi a francot csinálsz? Már megint kezded?
- Figyelj. Furcsa dolgok történtek az elmúlt időben. Kétszer megcsókoltalak, nem értem magam nem értem az érzéseimet. Hű, de hülyén hangzik ez, asszem, hogy még sosem hagyta el ilyesmi a számat. Mindegy, a lényeg, hogy gondolkodtam...
- Hűha...
- Fogd be! Szóval arra jutottam, hogy... nem is tudom... Valamit érzek irántad.
Megdöbbenésemben meg sem bírok mozdulni, és a lélegzetem is eláll.
- Alszol?- Lök meg egy kicsit a vállával, mire muszály egy kicsit elmosolyodnom, majd felülök, és olyat teszek, ami őt is, engem is megdöbbent. Közel hajolok hozzá, és megcsókolom. Pár pillanatig habozik, végül viszonozza a csókomat. Mikor elfogy a levegőnk elszakadunk egymástól, ás némán ülünk egymás mellett, és Castiel vállára dőlve továbbra is.
- Álmos vagyok.- Suttogom.
- Én is... Remélem, hogy már rajta vannak a "megmentésünkön". Ez az osztálykirándulás percről percre szörnyűbb.
- Egyet értek. Ebben egyet értek, kivételesen...

Édes ellenségem 5. rész

Sziasztoook!
Őhhmm... Nos, mostantól nem ígérgetek semmit, mert a blogger ellenem van. Nem engedte, hogy megosszam a bejegyzéseimet és még el sem tudtam menteni, tehát oly sok munkám kárba veszett... >< Nekem is fáj, elhihetitek! Úgyhogy mostantól minden meglepi lesz ^^
____________________________
- Castiel...- Áhh, már majdnem elaludtam, erre fölver ez a...- Rossz buszra szálltunk. Teljesen másfelé megyünk, mint amerre kellene.-Mi??
- Mi? Most szivatsz?- Hát ez a nap is már csak jobb lehet...
- Ne haragudj, az igazgatónő bénázta el...
- Kinyírom...- De komolyan. Sokszor mondtam már, de most tényleg. És pont Nataniellel! Jajj, bárki más, csak ővele ne! Ez egyszerűen...
- Jó, nem kell azért így felkapni a vizet... Majd megoldjuk valahogy. Nekem viszont lemerült a telefonom, és nem hoztam töltőt.
- De béna vagy...- vigyorgok rá... Erre mást nem tudok monani.
- Kösz. Na akkor add ide a tiédet, mert megbeszélném az igazgatónővel a dolgokat.- Szórakozottan a zsebembe nyúlok... Mi a...? Nincs itt a telefonom.
- Nem adom.- Nézek rá gonoszan, talán sikerül le ráznom. És még én bénáztam le őt.
- Te talán magadtól akarsz bojongani, és ki tudja mikor haza találni?
- Nem kell ahhoz telefon...-nézek rá, és hülyén nevetek egyet, amiből valszeg kiszúrt valamit, mert riadtan néz rám.
- Mond, hogy itt van.- Franc.
- Még szép. Nem vagyok lúzer, mint te. Külömben is, mirő másról hallgatnék zenét?
- Nem is hallgatsz zenét.- Jó, jó, ez hülye kifogás volt...
- Jó, oké, oké, nincs itt... Boldog vagy?!
- Nem annyira. Mond, hogy legalább pénz van nálad!
- Persze! A táskámban.

~

Végül végig aludtam az utat... Nataniel rázott fel, és most alig bírok felkelni a meglepően kényelmes székből. Ahogy kínyújtom lefelé a kezem, hogy fölvegyem a sporttáskámat, a levegőbe markolok. Riadtan fölnézek Natanielre.
- Mondt, te ébren voltál?- Kérdezem az arcát fürkészve.
- Hát... A busz már állt, amikor felébredtem...
- Már szálltak le emberek?- Kérdezem őt egyre riadtabban.
- Néhányan...
- Azt hiszem, ellopták a táskámat.- Nagyszerű, már rosszabb nem is lehetne... Vagy igen?
- Mire vársz, állj felm és nézd meg, hogy utól éred e őt!- Felállok, és sietősen leszállok a buszról, utánam Nataniel. De a táskámnak nyoma veszett.
- Nálad ugye van pénz?- Könyörgöm, legyen, legyen!
- Igen, van.- Egy pillanatra elmosolyodik, majd a bizonytalan mosolyy lefagy az arcáról.- Volt, mert elköltöttem kávéra...
- Komoly, hogy csak két kávényi pénzt hozol magaddal, és rögtön a buszmegállóban el is költöd?
- Nem lett volna szükségem többre, hisz csak két napra jöttünk... Ételt meg kapnánk...
- És most mit fogunk csinálni?
- Hol vagyunk?- Hát, ez bizony jó kérdés... Most mit fogunk csinálni?
- Nem tudom... Kérjünk meg valakit, hogy telefonálhassunk a telefonjáról!
- Oké...- Beleegyezek, hisz nekem sincs jobb ötletem.- Hölgyem...-Intek egy középkorú nő felé.- Eltévedtünk, és nem tudjuk felvenni a kapcsolatot a szüleinkel. Meg engedné, hogy...
- Én nagyon elfoglalt vagyok... Sietnem kell, bocsánat, ha megengedi...- félrelök, és elsiet a másik irányba.
- Nagyszerű... Nem jó embert fogtál ki. Nézd!- egy nevetgélő lánycsoportra mutat az utca másik oldalán.- Miben fogadunk, hogy válogathatunk a telefonok közül?
- Nem is rossz ötlet... Menjünk!- Elindulunk az utca másik oldalára, és megállunk a lánycsoport előtt.
- Khm...- Köhhint halkan Nataniel, és ennyi elég volt, hogy ránk vonja az összes tekintetet.- Ne haragudjatok, hogy megzavarunk benneteket. Mi nem ide valóósiak vagyunk, és elszakadtunk az osztályunktól. Ha szépen megkérünk benneteket, akkor valamelyikőtök telefonjával felhívhatnánk őket?
- T... természetesen.- Nathaniel terve hát bevált. A kezébe veszi az egyik oda nyújtott telefont, megnyitja a tárcsázót, majd rám néz.- Fogadok, hogy nem tudod az igazgatónő telefonszámát...

________________________________
Ééééés lehet ötleteket adni a folytatáshoz... xD

Hétfő

Sziasztok!
Ma nem lesz folytatása a történetnek, viszont holnap nincs semmi dolgom, így első sorban a kövi rész várható, mindemellett Ao no exorcist és Kuroshitsuji fic is, meg lehet hogy még más is, de a folytatás biztos! ^^ Csak még ki kell találnom, hogy mi lesz az a ,,más'' .

Édes ellenségem 4. rész

Hát, eljött ez a nap is! Az osztálykirándulás napja. Az utóbbi időben teljesen kiment a fejemből, ezért késve érkeztem a buszmegállóhoz, ahonnét indulunk. És most a busz felé futok, ami szerencsétlenségemre elindult. Kikapom a telefont a zsebemből, és az igazgatónő számát tárcsázom. Kétszer kicsöng, majd az igazgató asszony mérges hangját hallom benne megszólalni.
- Nataniel! Mi van magával az utóbbi időben? Szétszórt, és most késik is!
- Elnézését kérem...
- Nem baj. Castiel sem érkezett meg. Várja meg, és szálljanak föl a következő buszra, ami két óra múlva érkezik. Jajj de nehéz magukkal!
- Igazga...- megnézem a telefonom kijelzőjét, és bosszúsan látom, hogy beszélgető partnerem letette. Az se biztos, hogy Castiel eljön. Kénytelen vagyok felhívnom őt is. Már hatodszorra csöng. Nem veszi fel, inkább letesz...
- Jólvan már, megyek, megyek... Bocs, kicsit késni fogok, de majd...
- Majd? Hát tudod, a busz elment, és most két órát kell majd itt várnunk, hogy a következőre felszállhassunk!
- Jahh, akkor nem megyek...
- Eszednél vagy. Ha nem leszel itt tíz percen belül, akkor...
- Akkor mi lesz? Jól van, megyek már!- és leteszi. Ma mindenki ilyen köszönés nélküli kedvében van, úgy tűnik. Na, egész gyorsan ideért. Igen, ez biztos ő lesz. Elé megyek.
- Szép napunk van...-vigyorog rám, és int a kezével.
- Amit te elszúrtál...
- Jól van, na, nem kell ennyire felkapni a vizet!
- Most itt állhatunk két órán keresztül. Ha te időben jöttél volna, akkor már fönt ülhetnék a buszon.- Ami nem igaz. Eddig úgy gondoltam, hogy ő szúrta el a napomat, de így is, úgy is itt kellene most várakoznom két órát.
- Mi lenne, ha addig csinálnánk valamit.
- Mi van nyitva reggel nyolckor?- Forgatom a szemet, és a kávézóra pillantok, amit nem mesze tőlünk épp most nyit ki egy pincér.
- Az ott.- Mutat Castiel a kávézóra, amit az imént néztem.
- Na jó. Akkor menjünk. Meghívlak.- Minek kell nekem folyamatosan ilyen ostobaságokat csinálni?
- Miért?- Kérdezi nem túl udvariasan.
- Hát... Tartozom neked ennyivel.
- Miért?- böki oda újra.
- Tudod, nem túl választékos a szóhasználatod. Egyébként azért, mert úgy lehordtalak. Én is elkéstem, úgyhogy mindenképp várakoznom kéne.- Látom, ahogy kicsit elmosolyodik.
- Ez esetben elfogadom a meghívást.- Amúgy is elfogadta volna...

- Egy kávét kérek...- Mondom a pincérnek, és Castielre nézek.
- Ja, én is.- A pincér felírja a rendelést a jegyzetfüzetébe, és elmegy. Elég kínos a hangulat. Csönd van. Rajtunk kívül senki sincs a kávézóban, amit egyébként meg is értek. Nem túl hívogató hely. Csupán három asztal van, egy pult, amit már valószínűleg hónapok óta nem takarítottak le, egy hűtő, amiben nincs semmi, és ennyi. Elég koszos és sötét hely. Ráadásul mindenkivel szívesebben ültem volna itt, de nem, nekem van csak ilyen szerencsém, hogy Castiellel ücsöröghetek itt.
- Hát, elég gáz hely.- Teszi szóvá azt, amit gondolok.
- Igen, de ez van. Mit vársz egy buszpályaudvartól?

~

Hála égnek, hogy vége van ennek a szörnyű két órának, és végre fenn ülhetek a buszon. Megcsörren a telefonom, és a kijelzőn az igazgató nő számát látom. Őszintén nincs kedvem vele beszélgetni, de azért felveszem.
- Jónapot, igazgató nő. Ne aggódjon, már a buszon ülünk, minden ren...
- Óhh, már a buszon ültök? Jajj ne, ekkora szerencsétlenséget! Ne haragudj, Nataniel, de félrenéztem a buszmenetrendet. A tietek egy fél órával később indul. Azt hiszem, nem jó buszon ültök...
Nem, ez nem lehet igaz! Nem, nem, nem, ez képtelenség. A buszvezető épp most mondja be, hogy hova tartunk, sorban a megállóhelyeket.
- Hát, ez bizony nem jó...- morogja az igazgatónő a telefonba.- Ez bizony teljesen másfele megy. Ne aggódj, megoldjuk!
- Hát persze. Valahogy megoldjuk...- Sípoló hang hasít a fülembe. A telefonra nézek. A fenébe, lemerült.
- Castiel... Rossz buszra szálltunk. Teljesen másfelé megyünk, mint amerre kellene...

_____________________________________________
Sziasztok!
Remélem, hogy tetszett ez a rész, bár kicsit rövidre sikeredett és úgymond nem történt benne semmi, de a következőben bőven fog, már vannak terveim. ;)

Bocsánatkérés*

Helló!
Nagyon nagyon bocsánatot kérek egyszer azért,  mert kedd van, és még mindig nincs új rész. Ez azért van, mert nincs időm, fáradt vagyok és kicsit beteg. De viszont megígérem, hogy jövő vasárnap megírom az új részt, és azt is ígérem, hogy írok különálló történeteket is! Mostmár tényleeeeeg! És még egyszer nagyon nagyon bocsánaaaaaaaaaaat!!! >< Remélem, hogy nem haragudtok meg, és továbbra is olvasni fogjátok a blogomat! ^^ Köszönöm a megértéseket. Azért hozzászólásban leírhatjátok a kívánságaitokat a különálló illetve a folytatásos történettel kapcsolatban is, ha akarjátok! Ja, és a véleményeteket a blogró, lehet jó, rossz, építő jellegű is, ehhez kapcsolódóan is jöhetnek ötletek ^^ Még egyszer gomeneeee!!!

Édes ellenségem 3. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész, megint Castiel szemszögéből.
_____________________________________

Végül sikerült itthon maradnom... Nem is kellett sokat gondolkozni, hogy milyen kifogással maradjak otthon, az ősök megint utaznak... Viszont végig aludtam az egész délelőttöt, és még egy pár órát a délutánból. Legjobb lesz, ha eszem valamit... Lemegyek a lépcsőn, és előkészítem az ételeket. Pont most kell csöngetnie valakinek? Az ajtó felé indulok... Nataniel?
- Te meg mit keresel itt?- Más se hiányzott, mint ő. Érzem, hogy elpirulok. A tegnapi miatt vagyok zavarban.
- Én... engem bíztak meg, hogy hozzam el a házi feladatokat neked.
- Kösz, de nem szükséges. - Legszívesebben beinvitálnám, de ezt meg akarom előzni. Nem lenne jó vége, ha bejönne... Inkább rácsukom az ajtót.
- Miért, már meg adta valaki?- tart vissza. Hirtelen kitör belőlem a nevetés, és elállok az ajtó elől.
- Nem...-habozok egy kicsit, most már bunkóság nem behívni.-Gyere be.

~

Végül megadta a házit, és mivel cseppet sem érdekel, csak vázlatban firkáltam  pár szót egy kitépett papírlapra.
- Ne szórakozz.- szörnyülködik valószínűleg  az írásom külalakján.- Azt nem hogy én, de te sem tudod majd elolvasni.
- Nem is nagyon tervezem. Kérsz valamit inni?- Kérdezem tőle, konstatálva, hogy szomjas, és éhes vagyok. A konyhapultok kipakolva kenyér és felvágott van.
- Nem hiszem...Sietek.- az ajtó felé indul, és a kilincs felé nyúl. Nem akarom, hogy elmenjen. Talán rosszul teszem, de most nem hagyhatom, hogy elmenjen. Kinyitja az ajtót, talán jobb is így- villan át az agyamon egy pillanatra, de a testem magától mozdul, és megragadja Nataniel csuklóját.
- Hova?- Egyre jobban azt érzem, hogy nem kellett volna ezt tennem... Kiszabadítja a kezét

, és ahogy a szemembe néz látom, hogy rettentő zavarban van, akárcsak én. Legalább olyan vörös lehet az én arcom, mint az övé.
- Beszélni szeretnék veled.- Látszik rajta, hogy kényszerből, de kicsit ellép az ajtótól.
- Miről?- néz fel rám. Nem hiszem el, hogy nem tudja!
- A tegnapiról. Ülj le!- parancsolok rá, és a kanapéra bökök. Lassan odasétál, én pedig leülök mellé, és, szörnyen zavarban vagyok. Hogy oldjam a hangulatot, eszembe jut, hogy talán ablakot nyitok, de az már nyitva van, és egy kicsit befúj rajta a szél, Nataniel perfümének illatát sodorja felém. Na tessék, én biztos szörnyen büdös vagyok! Egész nap az ágyban fetrengtem.
- Nem tudom, hogy miért csináltam.- böktem ki végre.- Minden esetre szeretném, ha továbbra is fenntartanánk a látszatot, hogy  utáljuk egymást.
- Látszat?- A francba. Hát persze, hogy nem látszat, én tényleg utállak téged! Utállak!Egyre nehezebb ezt elhitetnem magammal. Jó, igen, csak látszat.- Biztos van valami oka a tettednek.- Mintha olvasna a gondolataimban...
- Nem, nincs!! Nem tudom, hogy miért csináltam. De tudod, hogy mi zavar még ebben az egészben? Az, hogy legszívesebben megismételném, és...- Ne már, hogy lehetek ennyire béna?
- Akkor... ismételd meg...- Egy pár másodpercet habozok, de aztán a kanapéra döntöm őt. Nem akarom ezt tenni, nem akarom megismételni.
- Még meglátnak a szüleid... Mintha nem lenne elég, hogy az igazgatónő gondolatára is zavarba jövök.
- Még dolgoznak.- Fel akarna ülni, de ha már ezt csináltam, akkor minek engedjem, el? Minek csináljak teljesen hülyét magamból? Nem, legalább egyszer meg akarom csókolni...
- Nem kellene ezt...- Unom már a fecsegését... Lehajolok, és megcsókolom. Mostmár elég, nem csinálhatom ezt!- Castiel...- suttogja. Elengedem, és hagyom, hogy felüljön mellém. Pár perc vagy óra múlva ő töri meg a csendet.
- Miért...- Tudom, mit akar kérdezni, ezért fölösleges végighallgatnom.
- Fogalmam sincs, oké? Csak felejtsük el!- rám néz, méreget a szemével, eléggé zavarban vagyok, de hagyom neki, de azért szuggerálom, hogy induljon már.
- Megyek... most már tényleg haza kell mennem...
- Jó.

~

Végre ehettem! Felmegyek a szobámba és ledőlök egy kicsit... Az ágyon fekszem, és az elmúlt fél óra eseményeire gondolok. Újra játszom magamban minden percét. Mint egy film, új játszódik le a fejemben az egész jelenet... Majd rám nehezedik valami, ami arra késztet, hogy elaludjak.

~

Először csak a szobám plafonját látom, de ahogy oldalra nézek, Nataniel ül az ágyamon, és mosolyog. Jó sokat és mélyen aludhattam, hogy észre sem vettem, hogy bejött.
- Hogy jutottál be?
- Nyitva hagytad az ajtót. Jobban kéne figyelned az ilyesmikre.- felállok, és az ajtó felé indulok, hogy bezárjam azt, de a szobám ajtajáig sem jutok el, Nataniel visszaránt, és egy mozdulattal az ágyra dob. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős. Fölém hajol, és megcsókol. Hosszan, de gyöngéden, majd benyúl a pólóm alá, és elkezdi levenni. Valamiért boldog vagyok... Közel hajol a fülemhez, hallom a lélegzetvételét.
- Mit szólnál hozzá, ha...- Végigsimít a hasamon, és kihúzza a pólóm alól a kezét.- ...ha ezt megtudná az egész iskola?
Hangos nevetést hallok magam körül. Nataniel feláll, és a szobám tele van diákokkal, mindegyik abba az iskolába jár, ahova én. Az ágyamon ülök, és mindenki rajtam nevet, még Nataniel is. Hirtelen Lisander lép elő a tömegből, és ő is nevet, majd elkomolyodik az arca, csak az undor és a gyűlölet látszik rajta.
- Régóta ismerlek, de sohasem gondoltam volna rólad ilyesmit, te mocskos...- Hirtelen felülök az ágyban, zihálok és izzadok. Nem akarom hallani, hogy folytatja a mondatot. Csak álom volt, semmi több...
_______________________
Az igazságot megvallva ezzel a résszel eléggé siettem, mert szombaton még nem volt semmi ötletem se, hogy mi történjen benne, de aztán elkezdtem írni és mára lett kész. Hát, a köztes időben nem sikerült különálló történeteket írnom időm hiánya miatt, elég zsúfoltak a napjaim, de már dolgozom rajtuk, legalábbis ötleteket gyűjtök, jövő héten remélem, hogy összejön legalább egy. Kedves kommentelő, aki Ao no exorcist yaoit kért! Én köszönöm, eddig nem ismertem az animét, de megnéztem, és egyik kedvencem lett! Mindenképp számíthatsz belőle yaoira! ^^

Édes ellenségem 2. rész

Ez a rész szerencsére egy kicsit hosszabbra sikeredett, mert már szerdán elkezdtem írni. (Múltkor nem volt túl sok időm...) Itt a második rész Nat szemszögéből ;)

_________________________________________

Ahogy megyek az iskolába végig a tegnapi nap jut eszembe. Igazából semmi kedvem nincs iskolába menni, de én vagyok a DÖK elnök, és nem tehetem meg, hogy elhanyagolom a napi teendőimet. Másrészről biztos vagyok benne, hogy Castiel is így gondolkodik, és magasról tesz a kötelességeire, amik nincsenek, úgyhogy valószínűleg ma nem jön iskolába. De arról fogalmam sincs, hogy az igazgatónő mit látott, de egy biztos: most egy ideig nem tudok a szemébe nézni...
- Hé, Nat, mi a gond? Itt beszélek neked, te meg le sem bagózol.
- Bocs, Amber, egy kicsit elgondolkoztam.-Általában megúszom, hogy vele jöjjek iskolába, de a barátnője, akivel jönni szokott lebetegedett és elengedhetetlen számára, hogy valakivel megossza az összes gondolatát.
- Na mindegy. Szóval éppen azon gondolkodtam, hogy a kék vagy a rózsaszín koktélruhát vegyem fel a buliba... Szerinted?
- Amber, én...- Jesszus...
- Tudom, szerintem is cukibban vagyok a kékben, csak a színe... tudod... nem szép kék.
- Jah...- törődök bele, és elégedetlenül konstatálom, hogy még egy jó tíz perc út az iskoláig.

~

Egy fárasztó nap áll mögöttem. Ahogy gondoltam... Castiel nem jött iskolába. Szerencsémre Amber nem velem jön haza, úgyhogy van időm elgondolkodni ezen az egészen. A tegnapi napon főleg. Elnyomó részt a délutánról. Vajon miért csinálta? És én miért hagytam neki? Ez meg mi? Felkapom a fejem és Castielék házát látom magam fölött magasodni. Miért jöttem ide?! Egyszer jártam itt életembe. Az igazgatónő bízott meg azzal, hogy hozzam el Castielnek a hét anyagát, mert valami súlyos betegsége volt, ami kiterjedt egész hétre. Nem gondoltam volna, hogy még tudom az utat idefelé. Nem akarok Castiellel találkozni... AKKOR MEG MINEK CSÖNGETEK??! Jobb lesz, ha elfutok. Már nincs időm, hiszen nyílik az ajtó.
- Te meg mit keresel itt?- Castiel arcán látszik, hogy meg van döbbenve.
- Én... engem megbíztak, hogy hozzam el a házi feladatokat neked.
- Kösz, de nem szükséges.- mondja, és látom, hogy már csukná be az ajtót.
- Miért? Már megadta valaki?- Csodálkozom. Elmosolyodik, majd kitörik belőle a nevetés.
- Nem... gyere be.

~

- Kösz.- mondja, miután lefirkantotta a házikat és a jegyzeteket egy darab lapra "gyöngybetűivel".
- Ne szórakozz. Azt nem hogy én, de te sem tudod majd elolvasni.
- Nem is nagyon tervezem. Kérsz valamit inni?
- Nem hiszem... Sietek...- megfordulok és az ajtó felé veszem az utat. Csak két méterre van tőlem, de egy örökkévalóságnak tűnik, míg elérem és lenyomom a kilincset. Az ajtót szerencsére nyitva hagyta, így nem kell megvárnom, míg előszedi a kulcsot és kinyitja a zárt. Már majdnem kinn vagyok, de megfogja a csuklómat.
- Hova?- Lerázom magamról a kezét és megfordulok. Látom az arcán, hogy ő is zavarban van, de ügyesebben leplezi mint én. Már biztos olyan a fejem, mint egy paradicsom.- Szeretnék veled beszélni.- Sóhajtok és engedek neki.
- Miről?- Fölösleges volt a kérdés. Jól tudom, hogy miről.
- A tegnapiról. Ülj le!- a kanapéra mutat, én pedig engedelmeskedem. Mellém ül, és látom rajta, hogy keresgéli a szavakat.-Nem tudom, hogy miért csináltam. De minden esetre szeretném, hogyha továbbra is fenntartanánk a látszatot, hogy utáljuk egymást.
- Látszat?- Áhh, szóval csak látszat... Erre elpirul, és másfelé néz.- Biztos van valami oka a tettednek.
- Nem, nincs!! Nem tudom, hogy miért csináltam. De tudod, hogy mi zavar még ebben az egészben?! Az, hogy legszívesebben megismételném, és...- Rettentően zavarban vagyok... Hogy megismételné? Mármint... Megint megcsókolna? Ő is zavarban van, meglepődött saját magán, azon, amit az előbb mondott.
- Akkor... ismételd meg...- A saját hangom teljesen idegen, mintha valaki más beszélne belőlem. Hogy én ilyet mondjak? Hirtelen olyat tesz, amire nem számítok: egy hirtelen mozdulattal hátra dönt, a következő pillanatban már fölöttem támaszkodik.
- Még meglátnak a szüleid...- Pirulok el.- Mintha nem lenne elég, hogy már az igazgatónő gondolatára is zavarba jövök.
- Még dolgoznak.- mondja, és nem hagyja, hogy felüljek.
- Nem kellene ezt....- nem tudom befejezni a mondatot. Előre hajol és megcsókol, pont úgy, mint tegnap. De én miért hagyom? Miért érzem úgy, hogy legszívesebben örökké így maradnék? De már vége van.- Castiel...-mondom halkan, mire ő felül, és én is. Pár percig csendben ülünk ott.
- Miért...
- Fogalmam sincs, oké? Csak felejtsük el!- oldalra nézek. Castielen fekete póló és egy térdnadrág van. Elvörösödök. Úgy érzem, hogy meg akarom érinteni, hogy közelebb akarok hozzá lenni.
- Megyek.. most már tényleg haza kell mennem...
- Jó.

~

Végre itthon... Nem foglalkozom senkivel és semmivel-egyenesen a szobámba megyek. Elsődleges dolgom, hogy kiverjem Castielt a fejemből. Egész úton hazafelé /azon gondolkodám :P/ Castiel járt a fejemben. Ahogy megcsókolt, és amiket mondott. A hangja, az illata...
Hanyatt fekszem az ágyon é a plafont bámulom. Mintha Castiel nézne rám lefelé. És mosolyog, majd hangosan elneveti magát. A következő pillanatban már fölém támaszkodik, és megcsókol. Mikre nem gondolok! Én tiszta hülye vagyok. Mitől ilyen forró az arcom? Felállok, és kisétálok a mosdóba. A tükörben látom, hogy az arcom olyan, akár a paradicsom. Talán lázam is van...
_________________________
Gyors kérdés a rész végére, és aki ezt olvassa, feltétlenül válaszoljon rá!! (Ha valaki nem találná meg, hogy hol kell, annak mondom, hogy ott van a bjegyzés alatt, hogy hozzászólások vagy valami ilyesmi és ott kell. Én először nem találtam meg ><) Szóval az lenne a kérdés, hogy ugye minden vasárnap jelenik meg az új része ennek a folytatásos sztorinak, és írnék a köztes időben még már, egy részes történeteket is, csak nincs ötletem, és most jön a kérdés, hogy milyeneket írjak? Lehet megjegyzésben ötleteket írni, amilyet csak akartok, és ha módomban áll, akkor megírom előbb utóbb. Egyébként gondoltam Kuroshitsuji yaoira. Mit szóltok hozzá? ^^

Ui.: Bocsi, hogy ez a rész hamarabb jelent meg, mostantól tényleg vasárnaponként fog!!! ><

Édes ellenségem 1. rész

Sziasztok!
Itt jön egy folytatásos történet, aminek minden vasárnap jelenik meg az új része. Ezt a fanficet azoknak ajánlom, akik ismerik és szeretik a Csábításból jeles játékot, valamint yaoi fanok és nem sértődnek meg a következők miatt... ^^
_____________________________________________

Már megint egy idegesítő nap, amit túl kell élni... Nem akarok iskolába menni. Hülye órák, hülye csajok, akik egész nap zaklatnak... Pff... Felöltözöm, és reggelizek. Jajj, de nincs kedvem nekem ehhez az egészhez. Amint belépek az iskola kapuján, meghallom azt a megszokott nyüzsgést.
- Szia, Castiel!
- Hogy vagy ma, Castiel?
- Szép jó reggelt, Castiel!
Mindegyik egy lánytól származik, széles rajongó táboromból. Természetesen az egyik köszöntést sem viszonozom. Egyszer csak meglátom a folyosó végén Őt. Mindenki úgy tudja, hogy rosszban vagyunk, és én igyekszem fenntartani ezt a látszatot. Viszont ahogy közeledik, a szívem egyre hevesebben dobog. Mi van velem? A francba, utálom őt, nem igaz!?? Nem, nem. Legalább magamnak ne hazudjak már! Elhaladunk egymás mellet, szótlanul, figyelembe se vesz engem, rám se néz. Érzem, ahogy megcsap a szellő, amit ő okozott. A folyosón persze néma csönd van: várják, hátha megint történik köztünk valami pletykálásra méltók. Ez egyik oldalon a "Team Nataniel" a másikon a "Team Castiel". Vannak, akik őt pártolják és vannak, akik engem. De nem teszünk semmit. Gondolom, neki sem hiányzik, hogy megint hetekig rólunk beszéljenek és kérdezősködjenek. 

~

Végre vége az óráknak! Azt hittem, sosem ér véget a kínzás, ez egy örökkévalóság volt. A folyosó üres, már mindenki elhúzott, csak én vagyok ilyen hülye, hogy itt járkálok a folyosón. Miért is? Magam elől nem titkolom: látni akarom Őt... A mindig rendezett szőke haját, a gyönyörű, világos barna szemeit... MIKET BESZÉLEK ITT MAGAMBAN!!?? Én hülye vagyok! Gyorsan haza húzok, nehogy véletlenül összefussak vele. Elhaladok a DÖK terem ajtaja előtt, ami pechemre kinyílik. Hátranézek, és ott áll Nataniel, akivel nem akartam semmiképp sem találkozni.
- Te meg mit keresel még itt? Csak nem készülsz valamire?- a hangja elbűvöl. Az orromat megcsapja a finom parfüm illat, ami körüllengi őt.
- Dehogy... Épp igyekeztem haza...- elmosolyodok, de gúnyosan. Az Istenért sem mosolyognék rá kedvesen.
- Várj még egy percet! El kell intéznünk még velemit. Kövess!- követem őt a DÖK terembe.
- Ezt a papírt add oda az édesanyádnak! A múltkori kis ügyed miatt...
- Mi??- ez nem lehet igaz!- Mondtam már! Azokat a graffitiket nem én csináltam!
- Érdekes, hogy csak te voltál akkor az iskolában...-azokat nem én csináltam! Tényleg nem.
- Hiszek neked. Sohasem tagadod a tetteidet.- Hisz nekem??- Nem úgy ismerlek.- Rám mosolyog. A mosolya olyan ragyogó, mint a nap. Legszívesebben odamennék hozzá, és... Elhessegetem a gondolataimat, és elindulok kifelé. Nem hallom a lépteit, hogy jönne utánam, ezért hirtelen megfordulok. Tévedtem. Ott jött mögöttem végig. És most előttem áll, az arcunk egész közel egymáshoz. (Csak egy kicsit vagyok nála magasabb-állapítom meg) Nem mozdul, helyette finoman elpirul és lesüti a szemét. Nem bírom már tovább. Meg fogom a vállait, erre felkapja a fejét.
- Te meg mit...?- nem folytatta a kérdést. Nem folytathatta, hiszen az ajkaimat a szájához nyomtam, és nyelvemmel próbáltam szétfeszíteni az állkapcsát. Azt vártam volna, hogy nem hagyja, de hamar megadta magát. Nyelveink vad táncba kezdtek.
- Khm, khm...- a hátam mögül halk köhécselést hallottam, mire megpördültem a tengelyem körül. Az igazgatónő állt ott.- Maguk mit keresnek még itt? Rég vége a tanításnak.
- Hát...khm... én csak még... rendeztem azokat az izé... papírokat.- Nyökögi Nataniel fülig elvörösödve, és odaalép az asztalhoz, amin azonban egy papír sincs.
- Ezt keresed?- mutattam fel a szüleimnek szóló értesítést a graffitiről.
- Ohh... Már odaadtam volna? Hát akkor...khm... én megyek is.
- Én is. Viszlát, igazgató nő.

~

Végre itthon. Micsoda nap! Tiszta hülye vagyok!!! Nem akarom egy ideig látni Natanielt. Holnap valószínűleg beteget színlelek...

A viszontlátás örömei (No.6)

Alig egy éve, hogy legutóbb itt jártam... Keserédes emlékeim vannak ezzel a hellyel kapcsolatban. Mást vártam, nem tagadom, de olyan ez az egész, mintha az egy évvel ezelőtt történteket csak álmodtam volna, és most keltem volna föl az alvásból. De nem. Az akkor a színtiszta valóság volt, a saját bőrömön éreztem. És ez sem álom. Mintha ez a hely mit sem törődne a szörnyűséggel, ami vele történt, és mintha villámgyorsan regenerálódott volna. Nem változott semmi. A Hatos zóna teljes régi kinézetében és tisztaságában terül el előttem, és ami a legjobban meglep... A nyugati blokkot és a hatos zónát elválasztó fal vészjóslóan rondítja el a látványt. Mi a... Talán még is csak álom volt. Álom volt, a fenébe is! Hogy lehetek ilyen bolond? És egy álom hogyan lehet ennyire valóságos, hogy fájhat és hogyan nyugtathat meg ennyire? Hogy szédíthet meg ilyen mértékben, mint valami kábítószer, hogy lökheti el a valóságot a szemem elől és hogy mutathat egy kedvezőbb utópiát? Nem lehet, hogy álom volt. Minden esetre magyarázatot kell találnom erre...

~

Megint itt állok... A nyugati blokk is olyan, mint rég. Elindulok a jól ismert útvonalon. Mi ez? Talán mégis változott némiképp, de nem nagyon. Az meg ott... Csak nem? Emlékek áradata önt el, ahogy a Kutyatartót látom a távolból közeledni. Egyszerre mosolygok és vagyok mérges. Elindultam felé. Egész közel kell érnem ahhoz , hogy felismerjen.
- Nezumi?!- látszódik az arcán, hogy megleptem őt. Valószínűleg mindenre számított, csak rám nem.
- Látom, még élsz.- mosolygok, de nem tudom miért. Valamiért jó újra látni őt. Újra látni, hogy akárcsak a város, ő i régi valójában "pompázik".
- Megmondtam! Megmondtam, hogy túl fogom élni.- tudtam, hogy túl fogja élni. A Kutyatartó nem az az ember, aki meghal a csatatéren.
- Heh...Percig sem kételkedtem benne.- érzem a saját hangomban azt a jeges cinizmust, amivel régen szóltam mindenkihez. A Kutyatartóhoz, Rikigához... Shionhoz... Pír önt el Shion gondolatára. Rá kéne  kérdeznem, hiszen nem szabadna hogy tagadjam, de egy éven keresztül, gondolataim között néma folyamatossággal ott motoszkált Shion. A gondolataimban nem tett semmit, csak volt. Némán, mintha nem lenne több egy homályos képnél. Pedig több. Nagyon is éles kép, ami, ha nem temettem volna be gondolataim közé mélyen, előtört volna, és nem csak egy kép lett volna, hanem egy film, ami ha elindul, nem lehet leállítani. Ezért mindeddig próbáltam megtartani kép állapotában. Most viszont sorjában törnek elő az emlékek.- Mond... - rá akarok kérdezni.
- Shion?- gondolatban megköszönöm neki, hogy megszabadított egy sor kínos nyögéstől.- Itt van a nyugati blokkban. Innentől kezdve, azt hiszem, tudod, hol keresd.- rám mosolyog és rácsap a vállamra.
- Hehh...- vigyorgok rá, de ezt már csak izgatottságom leplezése érdekében teszem, majd elfutok régi, föld alatti lakásom felé. 

~

Belépek. Ott van bent van valahol. A könyveim! Talán még épségben vannak, itt a föld alatt nem eshetett különösebb bántódásuk. Oda megyek, félénken bepillantok a polcok közé. A pupilláim kitágulnak, a szívem hevesen dobok.-Shion...-hallom saját, bátortalan hangomat. Mi van velem? Miért vagyok ilyen bizonytalan? Hangomra föl néz, vöröses barna szemei elkerekednek a meglepettségtől.- Shion...- ismétlem, és élvezem a név dallamát.
- Ne...- meglepetten föláll.- Nezumi! Te... Te vagy az?- nem változott. Úgy féltem, annyira féltem, hogy mindennel ellentétben ő majd teljesen más lesz. Egy számomra ismeretlen és idegen Shion. De nem, ugyan az. Akárcsak minden más.
- Shion... Shion!- nem akarok sírni. Nem rám vall, de könnyek gyűlnek a szememben. Akkor sem hagyom őket kicsordulni, amikor Shion közelebb lép.
- Azt hittem, hogy sosem látlak téged viszont.- a szeme sarkában könny gyűlik, két elvörösödött orcáján elegánsan gördülnek le a cseppek. Nem fogok sírni. Nem... Karjaimat kinyújtom, megragadom Shion vállait és egy határozott mozdulattal magamhoz húzom.
- Shion! Te nem változtál semmit!- finoman eltolom magamtól és a szemeibe nézek.
- Ahogy a hatos zóna sem, igaz?- lehajtja a fejét. - Kérlek, ne várd el tőlem, hogy rögtön magyarázatot adjak! - nem várom el. Megfogom az állát arra kényszerítve ezzel a mozdulattal, hogy a szemembe nézzen. Végig simítok a sebhelyen, ami az arcán van. A bőre puha és máshol hibátlan. Olyan közel van most hirtelen. Eddig távol volt, és most közel van, nagyon közel. Annyira, hogy még a karomat sem kell kinyújtanom ahhoz, hogy megérintsem.
- Nezumi, te...- nézem az ajkait, ahogyan a hangok elhagyják azt. Szeretem, ahogy a nevemet mondja. Mindig megalázónak találtam ezt a nevet titkon, de az ő szájából mindig jó volt hallani.
- Én...?- kérdezem félszeg mosollyal. Szeretném, ha még egyszer kimondja a nevemet. Szerettem volna, ha még ezerszer kimondja. Éreztem az arcomon, hogy egy halk sóhaj hagyja el az ajkait.
- Nezumi, te...- már nem érdekel a mondat vége. Nem bírom tovább. Az ajkaimat az övéihez nyomom, majd próbálom a nyelvemmel szétfeszíteni az állkapcsát. Nem védekezik sokáig. Valószínűleg az elején is csak a meglepettségtől szorította össze a fogait. A nyelvem az övéhez ér, viszonozza csókomat. Ez nem olyan, mint az eddigiek. Sokkal mélyebb, érzelmesebb. Sokkal több jelentőséggel bír. De sajnos, mint mindennek, ennek is véget kell érnie. Nekem még nem elég ennyi. Én többet akarok, sokkal többet. Kigombolom az inge legfelső gombját, mire ő kicsit hátrébb lép.
- Nezumi... Mit szeretnél tenni?- kérdi azzal a tekintettel, ami mindig is megmosolyogtatott egy kicsit. Mintha így belém akarna látni.
- Te mit szeretnél tenni?- puhatolózom. Soha nem tennék olyat, ami Shionnak nem jó. Shion, némi tétovázás után újra közelebb lép, és lehúzza a kabátom zibzárját, ezzel egyértelművé téve számomra, hogy mit akar. Lerázom magamról a kabátot, és benyúlok a fehér ing alá, ami finoman sejteti Shion törékeny alakját. Finoman elpirul és lehajtja a fejét. Valóban nem változott egy csöppet sem. Újra az inggombokkal bíbelődök, mígnem eljutok az utolsóig is. Végre szabadon van Shion felső teste. Újra megcsókolom, de túl nagy hévvel: a földre döntöm őt. Felette támaszkodok: egyik kezem a padlón, másik pedig a mellkasán pihen.
- Bocs!-nevetem el magam. Feltérdelek és leveszem a fölsőmet. Most Shionon a sor, hogy hátradöntsön. A Mellkasomon fekszik, mintha várna valamire, de hirtelen észbe kap, föltámaszkodik, és megcsókol. Végig a nyakamon egészen a hasam legaljáig. Ott tétován megáll. Bizonytalan, nem tudja mit tegyen. Becsukom a szemem, és várom, hogy mit tesz. Valószínüleg észrevette, hogy tőlem nem várhat segítséget, csak magára hagyatkozhat, így hát lassan lehúzza a sliccemet és megszabadít gatyámtól. Megunom a lassúságát, ahogy minden mozdulatát hosszan meggondolja, unom a megfontoltságát. ezért felülök, és úgy döntök, hogy átveszem az irányítást. Átölelem őt, és élvezem, ahogy a bőrünk összeér mindenhol: már teljesen meztelenek vagyunk mindketten. Itt én is habozok egy kicsit.
- Folytasd már!-leheli türelmetlenül Shion, éreztem, ahogy a teste is teljesen rám hagyatkozik, mintha azt várná, hogy a puszta gondolataimmal tudom irányítani azt. Pár pillanatig élveztem a sikeremet. Most már biztos vagyok benne, hogy Shion is vágyik rám, éppúgy, ahogy én őrá. Lefektetem a földre. A testeink összefeszülnek, gyors táncot járnak. A szobában nem hallatszik más, csak halk nyögések és zihálás. Shion mosolygott annak ellenére, hogy a fájdalomtól megfeszült a teste, és ez boldoggá tett. Vissza emlékeztem az első találkozásunkra. Akkor nem gondoltam volna, hogy majd egykor azzal a fiúval, akit oly gyengének tekintettem majd ilyen gyönyört élek át. Ekkora... Itt vége van. Nem tudok másra koncentrálni, boldog vagyok. Boldogabb, mint valaha akármikor. Elfáradtam. Lefekszem Shion mellé a földre. Az ő teste is kimerülten terül el a földön, mint egy darab rongy. Megfogom a vállát és magamhoz húzom. Elaludt. Érzem a szuszogását a mellkasomon. Az én szememre is ólmos fáradság telepszik. Kit érdekel a hatos zóna? Kit érdekel a múlt? Hiszen itt lehetek azzal, akit az életemnél is jobban szeretek...
_______________________________________
Sziasztok!
Hát remélem tetszett, bár elég szörnyű lett. Ez az első fanficem, ráadásul yaoi, néha nem igazán tudom, hogyan bánjak a szavakkal. (Néhány helyen észrevehető a bénázásom ><) Egyébként a No.6 a kedvenc animém, ezért is kezdtem ezzel, mintha valami folytatás lenne a történethez. Sokszor gondolkoztam, hogy milyen lehetne a második évad, amiben ez a történet is játszódik. Mivel elképzelésem sincsen, hogy ha esetleg csinálnak hozzá még egy évadot, akkor az milyen lesz, ezért egy "újjáépített" hatos zónába tettem az egészet, mert igazából ez még csak egy próba verzió, így a környezeten nem akartam sokat gondolkodni. Hát remélem, hogy azért valamennyire tetszett és nem okoztam nektek csalódást... Még sokat kell fejlődnöm, nem tagadom, ennél is nagyon igyekeztem... Remélem, hogy azért tetszett ^^