Kuroshitsuji yaoi 1#

Sziasztok!
Áhh, végre valami, valamiiii!!! :D Ne aggódjatok, nem lesz újjabb folytatásos történet, csak két részből fog állni az egész. Hát, nem tudom, hogy jó ötlet e nekem Kuroshitsuji yaoit írni, mert magamat ismerve elidiótáskodom az egészet, de... próbálkozok. Íme.
Jah, és bocsi a felettébb fantáziátlan címért.
_________________________________________________

Régen volt már, de még mindig emlékszem arra, mennyire fájt elhagynom az otthonomat. Bár nem mutattam, mégis, a hely, ahol a gyermekkoromat éltem, ahol annyi dolgon mentem keresztül, mindig is hiányzott. Boldogság, és hosszú gyötrelem... Mindig amiatta voltam mérges, hogy túl hangos minden... Két évvel azután, hogy elhagytam az otthonomat Sebastiannal, rájöttem, hogy tehetetlen vagyok. Nekem még nagyon is közeli élmény volt az emberi lét ahhoz, hogy akármelyik társamnak felfaljam a lelkét. Pedig aligha volt más választásom szerencsétlen sorsomnak köszönhetően.
Minden nap ugyanúgy telt, és egyik éjszaka nem bírtam aludni. Imádkoztam: Istenem! Kérlek téged, hogy holnap történjen valami, valami különleges.
Amikor reggel felkeltem, ugyan az fogadott, mint minden reggel. Sebastian felöltöztetett és bevetette az ágyamat.
- Mit szeretne ma csinálni, Botchan?- Tekintve, hogy nem volt semmi dolgom azóta, amióta az iskerőseim azt hiszik, hogy halott vagyok, és minden napom unatkozással telik, úgy gondoltam, hogy ideje lenne kimozdulni egy kicsit.
- Körülnéznék ebben a városban. Itt úgysem ismerek senkit.
- Rendben van. Akkor előkészítem a kocsit.
- Gyalog mennék. Hetek óta csak itt benn ülök.
- Kockázatos, hogy valaki felismeri.
- Ugyan, mégis kicsoda? Itt?- Anglia egy eldugott kis részébe költöztün, hogy még véletlenül se találkozzak senkivel. Kínos lett volna neki egy halottal találkozni.
- Ahogy kívánja. Mikor úhajt elindulni?- Kinéztem az ablakon. Éppen tavaszodott, hűvösek voltak a Márciusi reggelek. Odakint fújt a szél, és a nap sem sütött.
- Valamikor ebéd után.- mondtam az ablak felé fordulva. Ebéd... még mindig nem szoktam meg, hogy nekem nincs szükségem ilyesmire. Ezért Sebastian szokás szerint megterített minden nap ebédidőben, én pedig úgy fél órát csöndben üldögéltem a teríték előtt.
Azap is pont erre készültem, és már szinte vártam. Lassan vánszorogtak az órák, pedig már nagyon szerettem volna ey kicsit kimozdulni. Végül végre eljött az ebédidő. Felálltam, és kinyújtózkodtam, majd elindultam az ebédlő felé. Az akkori házunk nem volt túl nagy: csupán két emelet és négy szoba volt az egész, az ebédlő pedig a földszinten volt. Miköben lefelé tartotam, visszagondoltam a régi házra. Mintha hallottam volna a háttérben az örök lármázást. Kissé honvágyam támadt, és egy percre becsuktam a szememet. Nos, talán nem kellett volna. Valahogy kiment a fejemből, hogy lépcső van előttem, és legurultam néhány métert. A lépcső végén feküdtem tehetetlenül. Fájdalmat nem igazán éreztem- legalább is nem olyan erőset, mint még amikor ember voltam, viszont mozdulni nem nagyon tudtam.
- Botchan.- Kissé hátra döntöttem a fajemet. Sebastian fölöttem állt, és meglepetten nézett le rám.
- Üdv, Sebastian.- Szégyenemben csak ennyit tudtam kinyögni. Kínosnak éreztem, hogy Sebastiannak látnia kell az ügyetlenségemet.
- Jól van, botchan?- Kérdezte aggodalmasan a komornyikom, miközben letérdelt mellém.
- Most, hogy mondod, mintha egy kicsit megütöttem volna magam.- A fejem olyan lehetett, akár egy paradicsom. Talán az elején menthető lett volna a dolog, de ezen a ponton, ezzel a mondattal bebizonyosodaott, hogy egyre idiótább vagyok. Mi van velem? 
Sebastian tekintetében aggodalom és ijedtség tükröződött. Kifordult térdemet próbálta rendbe hozni, mire én felkiáltottam.
- Bocsásson meg, igazán nem akartam fájdalmat okozni. Ez egy ideig nem fog rendbejönni...
- Dehát... Sebatian, te mindig olyan gyorsan meggyógyulsz...
- Igen, én démon vagyok, Botchan.
- Tudtommal mostmár én is.
- De még csak két éve az rövid idő. Még elég emberi a teste, Botchan.- mondta, miközben a karjaiba vett, és elkezdett felfelé vinni a lépcsőn.- Ráadásul ön még gyerek.
- Nem vagyok gyerek. És két év nem kevés idő.
- Nos, Botchan, az én koromhoz képest egy fél perc az egész.- A szobámba vitt, és az ágyamra fektetett. Kívánja, hogy felhozzam ide az ebédjét?
- Mi...? Nem. Tudod mit? Hagyjuk ezt a marhaságot! Nincs értelme.
- Jól van, akkor én megyek, és...
- Ne várj! Mond... te nem szeretnél meghalni... soha?- Sebastian kissé meglepődött ezen a kérdésen.
- Ezt úgy kérdezi, mintha ön meg akarna halni, Botchan.- Lesütöttem a szememet, mire ő közelebb lépett az ágyhoz. Lehjolt, és egyik kezével a takarómon támaszokodott, a másikkal pedig felemelte a fejemet.- Így van?- Nem válaszoltam. És ha igen?- Botchan... Nézzen a szemembe!- durcásan felnéztem, és Sebastian elmosolyodott.- Így van?
- Majd egyszer... én szeretnék felnőtt lenni. Szeretnék meghalni... majd valamikor. Mit csinálhatnék én örökké?
- Hogy mit? Azt, amit minden más démon. Én is kibírtam valahogy néhány évig.- Végig simított az arcomon.
- Ezt kell csinálnia egy démonnak? Sebastian! Mi a...- az ajkamhoz nyomta az övét, és a szívem vadul dobogni kezdett. Szorosan összeszorítottam a számat, de ő csak nem adta fel. Kell egy démonnak egyáltalán levegőt vennie? Nos, kérdésemre hamarosan választ kaptam. Zihálva kaptam el a fejemet.
- Neh... ne már! Mi a fenét művelsz?
- Én csak próbálom kevésbé unalmassá tenni a napjait, Botchan. Ne álljon fel, kérem.- Próbált visszatartani, de én talpraugrottam. Ezt rögtön meg is bántam. Valószínüleg eltört a lában, ezért a fájdalomtol rögtön a padlóra zuhantam.
-Á..uh...- Ezúttal sikerült visszatartani a sikítást.
- Mondtam én, Botchan, hogy maradjon veszteg! Beverte valamijét?- Igen bevertem. Oldalammal nagy erővel az éjjeliszekrénynek zuhantam, ami végül a fejemen landolt. Ez fájt. Jobban, mint a lépcsős baleset. Sebastian leemelte a fejemről szekrényt, és megpróbált felemelni a földről.
- Neee!- Kiáltottam elég idétlenül, de szörnyű fájdalom nyilallt az oldalamba.
- Na tessék, eltörte talán még valamijét? Hol fáj?- Várhatja, hogy megmutatom. A kezeimet sem bírtam mozdítani.- A háta? Az oldala?
- Az oldalam...- óvatosabban felemelt, és az ágyra helyezett.
- Botchan. Pihenjen, kérem! Óhajt még valamit?
- Sebastian. Megmondtam, hogy sétálni szeretnék.
- De nem ma. Így szeretne kimenni.- Mérgesen néztem rá.
- Igen. Öltöztess.
- Nem, nem, Botchan! Nem mehet ki. Ezért nem segítek felöltözni.
- Ne szemtelenkedj! Várj!- Sebastian az ajtó felé indult, és mielőtt még kiment volna, visszafordult egy kicsit.
- Ezt az ön érdekében teszem botchan.- Rám mosolygott még egyszer, és a tekintetében megcsillant valami. Valami érthetetlen, amit képtelen voltam megfejteni. De volt egy olyan érzésem, hogy köze volt az előbbi kis jelenetünkhöz...

Édes ellenségem 3. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész, megint Castiel szemszögéből.
_____________________________________

Végül sikerült itthon maradnom... Nem is kellett sokat gondolkozni, hogy milyen kifogással maradjak otthon, az ősök megint utaznak... Viszont végig aludtam az egész délelőttöt, és még egy pár órát a délutánból. Legjobb lesz, ha eszem valamit... Lemegyek a lépcsőn, és előkészítem az ételeket. Pont most kell csöngetnie valakinek? Az ajtó felé indulok... Nataniel?
- Te meg mit keresel itt?- Más se hiányzott, mint ő. Érzem, hogy elpirulok. A tegnapi miatt vagyok zavarban.
- Én... engem bíztak meg, hogy hozzam el a házi feladatokat neked.
- Kösz, de nem szükséges. - Legszívesebben beinvitálnám, de ezt meg akarom előzni. Nem lenne jó vége, ha bejönne... Inkább rácsukom az ajtót.
- Miért, már meg adta valaki?- tart vissza. Hirtelen kitör belőlem a nevetés, és elállok az ajtó elől.
- Nem...-habozok egy kicsit, most már bunkóság nem behívni.-Gyere be.

~

Végül megadta a házit, és mivel cseppet sem érdekel, csak vázlatban firkáltam  pár szót egy kitépett papírlapra.
- Ne szórakozz.- szörnyülködik valószínűleg  az írásom külalakján.- Azt nem hogy én, de te sem tudod majd elolvasni.
- Nem is nagyon tervezem. Kérsz valamit inni?- Kérdezem tőle, konstatálva, hogy szomjas, és éhes vagyok. A konyhapultok kipakolva kenyér és felvágott van.
- Nem hiszem...Sietek.- az ajtó felé indul, és a kilincs felé nyúl. Nem akarom, hogy elmenjen. Talán rosszul teszem, de most nem hagyhatom, hogy elmenjen. Kinyitja az ajtót, talán jobb is így- villan át az agyamon egy pillanatra, de a testem magától mozdul, és megragadja Nataniel csuklóját.
- Hova?- Egyre jobban azt érzem, hogy nem kellett volna ezt tennem... Kiszabadítja a kezét

, és ahogy a szemembe néz látom, hogy rettentő zavarban van, akárcsak én. Legalább olyan vörös lehet az én arcom, mint az övé.
- Beszélni szeretnék veled.- Látszik rajta, hogy kényszerből, de kicsit ellép az ajtótól.
- Miről?- néz fel rám. Nem hiszem el, hogy nem tudja!
- A tegnapiról. Ülj le!- parancsolok rá, és a kanapéra bökök. Lassan odasétál, én pedig leülök mellé, és, szörnyen zavarban vagyok. Hogy oldjam a hangulatot, eszembe jut, hogy talán ablakot nyitok, de az már nyitva van, és egy kicsit befúj rajta a szél, Nataniel perfümének illatát sodorja felém. Na tessék, én biztos szörnyen büdös vagyok! Egész nap az ágyban fetrengtem.
- Nem tudom, hogy miért csináltam.- böktem ki végre.- Minden esetre szeretném, ha továbbra is fenntartanánk a látszatot, hogy  utáljuk egymást.
- Látszat?- A francba. Hát persze, hogy nem látszat, én tényleg utállak téged! Utállak!Egyre nehezebb ezt elhitetnem magammal. Jó, igen, csak látszat.- Biztos van valami oka a tettednek.- Mintha olvasna a gondolataimban...
- Nem, nincs!! Nem tudom, hogy miért csináltam. De tudod, hogy mi zavar még ebben az egészben? Az, hogy legszívesebben megismételném, és...- Ne már, hogy lehetek ennyire béna?
- Akkor... ismételd meg...- Egy pár másodpercet habozok, de aztán a kanapéra döntöm őt. Nem akarom ezt tenni, nem akarom megismételni.
- Még meglátnak a szüleid... Mintha nem lenne elég, hogy az igazgatónő gondolatára is zavarba jövök.
- Még dolgoznak.- Fel akarna ülni, de ha már ezt csináltam, akkor minek engedjem, el? Minek csináljak teljesen hülyét magamból? Nem, legalább egyszer meg akarom csókolni...
- Nem kellene ezt...- Unom már a fecsegését... Lehajolok, és megcsókolom. Mostmár elég, nem csinálhatom ezt!- Castiel...- suttogja. Elengedem, és hagyom, hogy felüljön mellém. Pár perc vagy óra múlva ő töri meg a csendet.
- Miért...- Tudom, mit akar kérdezni, ezért fölösleges végighallgatnom.
- Fogalmam sincs, oké? Csak felejtsük el!- rám néz, méreget a szemével, eléggé zavarban vagyok, de hagyom neki, de azért szuggerálom, hogy induljon már.
- Megyek... most már tényleg haza kell mennem...
- Jó.

~

Végre ehettem! Felmegyek a szobámba és ledőlök egy kicsit... Az ágyon fekszem, és az elmúlt fél óra eseményeire gondolok. Újra játszom magamban minden percét. Mint egy film, új játszódik le a fejemben az egész jelenet... Majd rám nehezedik valami, ami arra késztet, hogy elaludjak.

~

Először csak a szobám plafonját látom, de ahogy oldalra nézek, Nataniel ül az ágyamon, és mosolyog. Jó sokat és mélyen aludhattam, hogy észre sem vettem, hogy bejött.
- Hogy jutottál be?
- Nyitva hagytad az ajtót. Jobban kéne figyelned az ilyesmikre.- felállok, és az ajtó felé indulok, hogy bezárjam azt, de a szobám ajtajáig sem jutok el, Nataniel visszaránt, és egy mozdulattal az ágyra dob. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős. Fölém hajol, és megcsókol. Hosszan, de gyöngéden, majd benyúl a pólóm alá, és elkezdi levenni. Valamiért boldog vagyok... Közel hajol a fülemhez, hallom a lélegzetvételét.
- Mit szólnál hozzá, ha...- Végigsimít a hasamon, és kihúzza a pólóm alól a kezét.- ...ha ezt megtudná az egész iskola?
Hangos nevetést hallok magam körül. Nataniel feláll, és a szobám tele van diákokkal, mindegyik abba az iskolába jár, ahova én. Az ágyamon ülök, és mindenki rajtam nevet, még Nataniel is. Hirtelen Lisander lép elő a tömegből, és ő is nevet, majd elkomolyodik az arca, csak az undor és a gyűlölet látszik rajta.
- Régóta ismerlek, de sohasem gondoltam volna rólad ilyesmit, te mocskos...- Hirtelen felülök az ágyban, zihálok és izzadok. Nem akarom hallani, hogy folytatja a mondatot. Csak álom volt, semmi több...
_______________________
Az igazságot megvallva ezzel a résszel eléggé siettem, mert szombaton még nem volt semmi ötletem se, hogy mi történjen benne, de aztán elkezdtem írni és mára lett kész. Hát, a köztes időben nem sikerült különálló történeteket írnom időm hiánya miatt, elég zsúfoltak a napjaim, de már dolgozom rajtuk, legalábbis ötleteket gyűjtök, jövő héten remélem, hogy összejön legalább egy. Kedves kommentelő, aki Ao no exorcist yaoit kért! Én köszönöm, eddig nem ismertem az animét, de megnéztem, és egyik kedvencem lett! Mindenképp számíthatsz belőle yaoira! ^^

Édes ellenségem 2. rész

Ez a rész szerencsére egy kicsit hosszabbra sikeredett, mert már szerdán elkezdtem írni. (Múltkor nem volt túl sok időm...) Itt a második rész Nat szemszögéből ;)

_________________________________________

Ahogy megyek az iskolába végig a tegnapi nap jut eszembe. Igazából semmi kedvem nincs iskolába menni, de én vagyok a DÖK elnök, és nem tehetem meg, hogy elhanyagolom a napi teendőimet. Másrészről biztos vagyok benne, hogy Castiel is így gondolkodik, és magasról tesz a kötelességeire, amik nincsenek, úgyhogy valószínűleg ma nem jön iskolába. De arról fogalmam sincs, hogy az igazgatónő mit látott, de egy biztos: most egy ideig nem tudok a szemébe nézni...
- Hé, Nat, mi a gond? Itt beszélek neked, te meg le sem bagózol.
- Bocs, Amber, egy kicsit elgondolkoztam.-Általában megúszom, hogy vele jöjjek iskolába, de a barátnője, akivel jönni szokott lebetegedett és elengedhetetlen számára, hogy valakivel megossza az összes gondolatát.
- Na mindegy. Szóval éppen azon gondolkodtam, hogy a kék vagy a rózsaszín koktélruhát vegyem fel a buliba... Szerinted?
- Amber, én...- Jesszus...
- Tudom, szerintem is cukibban vagyok a kékben, csak a színe... tudod... nem szép kék.
- Jah...- törődök bele, és elégedetlenül konstatálom, hogy még egy jó tíz perc út az iskoláig.

~

Egy fárasztó nap áll mögöttem. Ahogy gondoltam... Castiel nem jött iskolába. Szerencsémre Amber nem velem jön haza, úgyhogy van időm elgondolkodni ezen az egészen. A tegnapi napon főleg. Elnyomó részt a délutánról. Vajon miért csinálta? És én miért hagytam neki? Ez meg mi? Felkapom a fejem és Castielék házát látom magam fölött magasodni. Miért jöttem ide?! Egyszer jártam itt életembe. Az igazgatónő bízott meg azzal, hogy hozzam el Castielnek a hét anyagát, mert valami súlyos betegsége volt, ami kiterjedt egész hétre. Nem gondoltam volna, hogy még tudom az utat idefelé. Nem akarok Castiellel találkozni... AKKOR MEG MINEK CSÖNGETEK??! Jobb lesz, ha elfutok. Már nincs időm, hiszen nyílik az ajtó.
- Te meg mit keresel itt?- Castiel arcán látszik, hogy meg van döbbenve.
- Én... engem megbíztak, hogy hozzam el a házi feladatokat neked.
- Kösz, de nem szükséges.- mondja, és látom, hogy már csukná be az ajtót.
- Miért? Már megadta valaki?- Csodálkozom. Elmosolyodik, majd kitörik belőle a nevetés.
- Nem... gyere be.

~

- Kösz.- mondja, miután lefirkantotta a házikat és a jegyzeteket egy darab lapra "gyöngybetűivel".
- Ne szórakozz. Azt nem hogy én, de te sem tudod majd elolvasni.
- Nem is nagyon tervezem. Kérsz valamit inni?
- Nem hiszem... Sietek...- megfordulok és az ajtó felé veszem az utat. Csak két méterre van tőlem, de egy örökkévalóságnak tűnik, míg elérem és lenyomom a kilincset. Az ajtót szerencsére nyitva hagyta, így nem kell megvárnom, míg előszedi a kulcsot és kinyitja a zárt. Már majdnem kinn vagyok, de megfogja a csuklómat.
- Hova?- Lerázom magamról a kezét és megfordulok. Látom az arcán, hogy ő is zavarban van, de ügyesebben leplezi mint én. Már biztos olyan a fejem, mint egy paradicsom.- Szeretnék veled beszélni.- Sóhajtok és engedek neki.
- Miről?- Fölösleges volt a kérdés. Jól tudom, hogy miről.
- A tegnapiról. Ülj le!- a kanapéra mutat, én pedig engedelmeskedem. Mellém ül, és látom rajta, hogy keresgéli a szavakat.-Nem tudom, hogy miért csináltam. De minden esetre szeretném, hogyha továbbra is fenntartanánk a látszatot, hogy utáljuk egymást.
- Látszat?- Áhh, szóval csak látszat... Erre elpirul, és másfelé néz.- Biztos van valami oka a tettednek.
- Nem, nincs!! Nem tudom, hogy miért csináltam. De tudod, hogy mi zavar még ebben az egészben?! Az, hogy legszívesebben megismételném, és...- Rettentően zavarban vagyok... Hogy megismételné? Mármint... Megint megcsókolna? Ő is zavarban van, meglepődött saját magán, azon, amit az előbb mondott.
- Akkor... ismételd meg...- A saját hangom teljesen idegen, mintha valaki más beszélne belőlem. Hogy én ilyet mondjak? Hirtelen olyat tesz, amire nem számítok: egy hirtelen mozdulattal hátra dönt, a következő pillanatban már fölöttem támaszkodik.
- Még meglátnak a szüleid...- Pirulok el.- Mintha nem lenne elég, hogy már az igazgatónő gondolatára is zavarba jövök.
- Még dolgoznak.- mondja, és nem hagyja, hogy felüljek.
- Nem kellene ezt....- nem tudom befejezni a mondatot. Előre hajol és megcsókol, pont úgy, mint tegnap. De én miért hagyom? Miért érzem úgy, hogy legszívesebben örökké így maradnék? De már vége van.- Castiel...-mondom halkan, mire ő felül, és én is. Pár percig csendben ülünk ott.
- Miért...
- Fogalmam sincs, oké? Csak felejtsük el!- oldalra nézek. Castielen fekete póló és egy térdnadrág van. Elvörösödök. Úgy érzem, hogy meg akarom érinteni, hogy közelebb akarok hozzá lenni.
- Megyek.. most már tényleg haza kell mennem...
- Jó.

~

Végre itthon... Nem foglalkozom senkivel és semmivel-egyenesen a szobámba megyek. Elsődleges dolgom, hogy kiverjem Castielt a fejemből. Egész úton hazafelé /azon gondolkodám :P/ Castiel járt a fejemben. Ahogy megcsókolt, és amiket mondott. A hangja, az illata...
Hanyatt fekszem az ágyon é a plafont bámulom. Mintha Castiel nézne rám lefelé. És mosolyog, majd hangosan elneveti magát. A következő pillanatban már fölém támaszkodik, és megcsókol. Mikre nem gondolok! Én tiszta hülye vagyok. Mitől ilyen forró az arcom? Felállok, és kisétálok a mosdóba. A tükörben látom, hogy az arcom olyan, akár a paradicsom. Talán lázam is van...
_________________________
Gyors kérdés a rész végére, és aki ezt olvassa, feltétlenül válaszoljon rá!! (Ha valaki nem találná meg, hogy hol kell, annak mondom, hogy ott van a bjegyzés alatt, hogy hozzászólások vagy valami ilyesmi és ott kell. Én először nem találtam meg ><) Szóval az lenne a kérdés, hogy ugye minden vasárnap jelenik meg az új része ennek a folytatásos sztorinak, és írnék a köztes időben még már, egy részes történeteket is, csak nincs ötletem, és most jön a kérdés, hogy milyeneket írjak? Lehet megjegyzésben ötleteket írni, amilyet csak akartok, és ha módomban áll, akkor megírom előbb utóbb. Egyébként gondoltam Kuroshitsuji yaoira. Mit szóltok hozzá? ^^

Ui.: Bocsi, hogy ez a rész hamarabb jelent meg, mostantól tényleg vasárnaponként fog!!! ><

Édes ellenségem 1. rész

Sziasztok!
Itt jön egy folytatásos történet, aminek minden vasárnap jelenik meg az új része. Ezt a fanficet azoknak ajánlom, akik ismerik és szeretik a Csábításból jeles játékot, valamint yaoi fanok és nem sértődnek meg a következők miatt... ^^
_____________________________________________

Már megint egy idegesítő nap, amit túl kell élni... Nem akarok iskolába menni. Hülye órák, hülye csajok, akik egész nap zaklatnak... Pff... Felöltözöm, és reggelizek. Jajj, de nincs kedvem nekem ehhez az egészhez. Amint belépek az iskola kapuján, meghallom azt a megszokott nyüzsgést.
- Szia, Castiel!
- Hogy vagy ma, Castiel?
- Szép jó reggelt, Castiel!
Mindegyik egy lánytól származik, széles rajongó táboromból. Természetesen az egyik köszöntést sem viszonozom. Egyszer csak meglátom a folyosó végén Őt. Mindenki úgy tudja, hogy rosszban vagyunk, és én igyekszem fenntartani ezt a látszatot. Viszont ahogy közeledik, a szívem egyre hevesebben dobog. Mi van velem? A francba, utálom őt, nem igaz!?? Nem, nem. Legalább magamnak ne hazudjak már! Elhaladunk egymás mellet, szótlanul, figyelembe se vesz engem, rám se néz. Érzem, ahogy megcsap a szellő, amit ő okozott. A folyosón persze néma csönd van: várják, hátha megint történik köztünk valami pletykálásra méltók. Ez egyik oldalon a "Team Nataniel" a másikon a "Team Castiel". Vannak, akik őt pártolják és vannak, akik engem. De nem teszünk semmit. Gondolom, neki sem hiányzik, hogy megint hetekig rólunk beszéljenek és kérdezősködjenek. 

~

Végre vége az óráknak! Azt hittem, sosem ér véget a kínzás, ez egy örökkévalóság volt. A folyosó üres, már mindenki elhúzott, csak én vagyok ilyen hülye, hogy itt járkálok a folyosón. Miért is? Magam elől nem titkolom: látni akarom Őt... A mindig rendezett szőke haját, a gyönyörű, világos barna szemeit... MIKET BESZÉLEK ITT MAGAMBAN!!?? Én hülye vagyok! Gyorsan haza húzok, nehogy véletlenül összefussak vele. Elhaladok a DÖK terem ajtaja előtt, ami pechemre kinyílik. Hátranézek, és ott áll Nataniel, akivel nem akartam semmiképp sem találkozni.
- Te meg mit keresel még itt? Csak nem készülsz valamire?- a hangja elbűvöl. Az orromat megcsapja a finom parfüm illat, ami körüllengi őt.
- Dehogy... Épp igyekeztem haza...- elmosolyodok, de gúnyosan. Az Istenért sem mosolyognék rá kedvesen.
- Várj még egy percet! El kell intéznünk még velemit. Kövess!- követem őt a DÖK terembe.
- Ezt a papírt add oda az édesanyádnak! A múltkori kis ügyed miatt...
- Mi??- ez nem lehet igaz!- Mondtam már! Azokat a graffitiket nem én csináltam!
- Érdekes, hogy csak te voltál akkor az iskolában...-azokat nem én csináltam! Tényleg nem.
- Hiszek neked. Sohasem tagadod a tetteidet.- Hisz nekem??- Nem úgy ismerlek.- Rám mosolyog. A mosolya olyan ragyogó, mint a nap. Legszívesebben odamennék hozzá, és... Elhessegetem a gondolataimat, és elindulok kifelé. Nem hallom a lépteit, hogy jönne utánam, ezért hirtelen megfordulok. Tévedtem. Ott jött mögöttem végig. És most előttem áll, az arcunk egész közel egymáshoz. (Csak egy kicsit vagyok nála magasabb-állapítom meg) Nem mozdul, helyette finoman elpirul és lesüti a szemét. Nem bírom már tovább. Meg fogom a vállait, erre felkapja a fejét.
- Te meg mit...?- nem folytatta a kérdést. Nem folytathatta, hiszen az ajkaimat a szájához nyomtam, és nyelvemmel próbáltam szétfeszíteni az állkapcsát. Azt vártam volna, hogy nem hagyja, de hamar megadta magát. Nyelveink vad táncba kezdtek.
- Khm, khm...- a hátam mögül halk köhécselést hallottam, mire megpördültem a tengelyem körül. Az igazgatónő állt ott.- Maguk mit keresnek még itt? Rég vége a tanításnak.
- Hát...khm... én csak még... rendeztem azokat az izé... papírokat.- Nyökögi Nataniel fülig elvörösödve, és odaalép az asztalhoz, amin azonban egy papír sincs.
- Ezt keresed?- mutattam fel a szüleimnek szóló értesítést a graffitiről.
- Ohh... Már odaadtam volna? Hát akkor...khm... én megyek is.
- Én is. Viszlát, igazgató nő.

~

Végre itthon. Micsoda nap! Tiszta hülye vagyok!!! Nem akarom egy ideig látni Natanielt. Holnap valószínűleg beteget színlelek...