Édes ellenségem 2. rész

Ez a rész szerencsére egy kicsit hosszabbra sikeredett, mert már szerdán elkezdtem írni. (Múltkor nem volt túl sok időm...) Itt a második rész Nat szemszögéből ;)

_________________________________________

Ahogy megyek az iskolába végig a tegnapi nap jut eszembe. Igazából semmi kedvem nincs iskolába menni, de én vagyok a DÖK elnök, és nem tehetem meg, hogy elhanyagolom a napi teendőimet. Másrészről biztos vagyok benne, hogy Castiel is így gondolkodik, és magasról tesz a kötelességeire, amik nincsenek, úgyhogy valószínűleg ma nem jön iskolába. De arról fogalmam sincs, hogy az igazgatónő mit látott, de egy biztos: most egy ideig nem tudok a szemébe nézni...
- Hé, Nat, mi a gond? Itt beszélek neked, te meg le sem bagózol.
- Bocs, Amber, egy kicsit elgondolkoztam.-Általában megúszom, hogy vele jöjjek iskolába, de a barátnője, akivel jönni szokott lebetegedett és elengedhetetlen számára, hogy valakivel megossza az összes gondolatát.
- Na mindegy. Szóval éppen azon gondolkodtam, hogy a kék vagy a rózsaszín koktélruhát vegyem fel a buliba... Szerinted?
- Amber, én...- Jesszus...
- Tudom, szerintem is cukibban vagyok a kékben, csak a színe... tudod... nem szép kék.
- Jah...- törődök bele, és elégedetlenül konstatálom, hogy még egy jó tíz perc út az iskoláig.

~

Egy fárasztó nap áll mögöttem. Ahogy gondoltam... Castiel nem jött iskolába. Szerencsémre Amber nem velem jön haza, úgyhogy van időm elgondolkodni ezen az egészen. A tegnapi napon főleg. Elnyomó részt a délutánról. Vajon miért csinálta? És én miért hagytam neki? Ez meg mi? Felkapom a fejem és Castielék házát látom magam fölött magasodni. Miért jöttem ide?! Egyszer jártam itt életembe. Az igazgatónő bízott meg azzal, hogy hozzam el Castielnek a hét anyagát, mert valami súlyos betegsége volt, ami kiterjedt egész hétre. Nem gondoltam volna, hogy még tudom az utat idefelé. Nem akarok Castiellel találkozni... AKKOR MEG MINEK CSÖNGETEK??! Jobb lesz, ha elfutok. Már nincs időm, hiszen nyílik az ajtó.
- Te meg mit keresel itt?- Castiel arcán látszik, hogy meg van döbbenve.
- Én... engem megbíztak, hogy hozzam el a házi feladatokat neked.
- Kösz, de nem szükséges.- mondja, és látom, hogy már csukná be az ajtót.
- Miért? Már megadta valaki?- Csodálkozom. Elmosolyodik, majd kitörik belőle a nevetés.
- Nem... gyere be.

~

- Kösz.- mondja, miután lefirkantotta a házikat és a jegyzeteket egy darab lapra "gyöngybetűivel".
- Ne szórakozz. Azt nem hogy én, de te sem tudod majd elolvasni.
- Nem is nagyon tervezem. Kérsz valamit inni?
- Nem hiszem... Sietek...- megfordulok és az ajtó felé veszem az utat. Csak két méterre van tőlem, de egy örökkévalóságnak tűnik, míg elérem és lenyomom a kilincset. Az ajtót szerencsére nyitva hagyta, így nem kell megvárnom, míg előszedi a kulcsot és kinyitja a zárt. Már majdnem kinn vagyok, de megfogja a csuklómat.
- Hova?- Lerázom magamról a kezét és megfordulok. Látom az arcán, hogy ő is zavarban van, de ügyesebben leplezi mint én. Már biztos olyan a fejem, mint egy paradicsom.- Szeretnék veled beszélni.- Sóhajtok és engedek neki.
- Miről?- Fölösleges volt a kérdés. Jól tudom, hogy miről.
- A tegnapiról. Ülj le!- a kanapéra mutat, én pedig engedelmeskedem. Mellém ül, és látom rajta, hogy keresgéli a szavakat.-Nem tudom, hogy miért csináltam. De minden esetre szeretném, hogyha továbbra is fenntartanánk a látszatot, hogy utáljuk egymást.
- Látszat?- Áhh, szóval csak látszat... Erre elpirul, és másfelé néz.- Biztos van valami oka a tettednek.
- Nem, nincs!! Nem tudom, hogy miért csináltam. De tudod, hogy mi zavar még ebben az egészben?! Az, hogy legszívesebben megismételném, és...- Rettentően zavarban vagyok... Hogy megismételné? Mármint... Megint megcsókolna? Ő is zavarban van, meglepődött saját magán, azon, amit az előbb mondott.
- Akkor... ismételd meg...- A saját hangom teljesen idegen, mintha valaki más beszélne belőlem. Hogy én ilyet mondjak? Hirtelen olyat tesz, amire nem számítok: egy hirtelen mozdulattal hátra dönt, a következő pillanatban már fölöttem támaszkodik.
- Még meglátnak a szüleid...- Pirulok el.- Mintha nem lenne elég, hogy már az igazgatónő gondolatára is zavarba jövök.
- Még dolgoznak.- mondja, és nem hagyja, hogy felüljek.
- Nem kellene ezt....- nem tudom befejezni a mondatot. Előre hajol és megcsókol, pont úgy, mint tegnap. De én miért hagyom? Miért érzem úgy, hogy legszívesebben örökké így maradnék? De már vége van.- Castiel...-mondom halkan, mire ő felül, és én is. Pár percig csendben ülünk ott.
- Miért...
- Fogalmam sincs, oké? Csak felejtsük el!- oldalra nézek. Castielen fekete póló és egy térdnadrág van. Elvörösödök. Úgy érzem, hogy meg akarom érinteni, hogy közelebb akarok hozzá lenni.
- Megyek.. most már tényleg haza kell mennem...
- Jó.

~

Végre itthon... Nem foglalkozom senkivel és semmivel-egyenesen a szobámba megyek. Elsődleges dolgom, hogy kiverjem Castielt a fejemből. Egész úton hazafelé /azon gondolkodám :P/ Castiel járt a fejemben. Ahogy megcsókolt, és amiket mondott. A hangja, az illata...
Hanyatt fekszem az ágyon é a plafont bámulom. Mintha Castiel nézne rám lefelé. És mosolyog, majd hangosan elneveti magát. A következő pillanatban már fölém támaszkodik, és megcsókol. Mikre nem gondolok! Én tiszta hülye vagyok. Mitől ilyen forró az arcom? Felállok, és kisétálok a mosdóba. A tükörben látom, hogy az arcom olyan, akár a paradicsom. Talán lázam is van...
_________________________
Gyors kérdés a rész végére, és aki ezt olvassa, feltétlenül válaszoljon rá!! (Ha valaki nem találná meg, hogy hol kell, annak mondom, hogy ott van a bjegyzés alatt, hogy hozzászólások vagy valami ilyesmi és ott kell. Én először nem találtam meg ><) Szóval az lenne a kérdés, hogy ugye minden vasárnap jelenik meg az új része ennek a folytatásos sztorinak, és írnék a köztes időben még már, egy részes történeteket is, csak nincs ötletem, és most jön a kérdés, hogy milyeneket írjak? Lehet megjegyzésben ötleteket írni, amilyet csak akartok, és ha módomban áll, akkor megírom előbb utóbb. Egyébként gondoltam Kuroshitsuji yaoira. Mit szóltok hozzá? ^^

Ui.: Bocsi, hogy ez a rész hamarabb jelent meg, mostantól tényleg vasárnaponként fog!!! ><

Édes ellenségem 1. rész

Sziasztok!
Itt jön egy folytatásos történet, aminek minden vasárnap jelenik meg az új része. Ezt a fanficet azoknak ajánlom, akik ismerik és szeretik a Csábításból jeles játékot, valamint yaoi fanok és nem sértődnek meg a következők miatt... ^^
_____________________________________________

Már megint egy idegesítő nap, amit túl kell élni... Nem akarok iskolába menni. Hülye órák, hülye csajok, akik egész nap zaklatnak... Pff... Felöltözöm, és reggelizek. Jajj, de nincs kedvem nekem ehhez az egészhez. Amint belépek az iskola kapuján, meghallom azt a megszokott nyüzsgést.
- Szia, Castiel!
- Hogy vagy ma, Castiel?
- Szép jó reggelt, Castiel!
Mindegyik egy lánytól származik, széles rajongó táboromból. Természetesen az egyik köszöntést sem viszonozom. Egyszer csak meglátom a folyosó végén Őt. Mindenki úgy tudja, hogy rosszban vagyunk, és én igyekszem fenntartani ezt a látszatot. Viszont ahogy közeledik, a szívem egyre hevesebben dobog. Mi van velem? A francba, utálom őt, nem igaz!?? Nem, nem. Legalább magamnak ne hazudjak már! Elhaladunk egymás mellet, szótlanul, figyelembe se vesz engem, rám se néz. Érzem, ahogy megcsap a szellő, amit ő okozott. A folyosón persze néma csönd van: várják, hátha megint történik köztünk valami pletykálásra méltók. Ez egyik oldalon a "Team Nataniel" a másikon a "Team Castiel". Vannak, akik őt pártolják és vannak, akik engem. De nem teszünk semmit. Gondolom, neki sem hiányzik, hogy megint hetekig rólunk beszéljenek és kérdezősködjenek. 

~

Végre vége az óráknak! Azt hittem, sosem ér véget a kínzás, ez egy örökkévalóság volt. A folyosó üres, már mindenki elhúzott, csak én vagyok ilyen hülye, hogy itt járkálok a folyosón. Miért is? Magam elől nem titkolom: látni akarom Őt... A mindig rendezett szőke haját, a gyönyörű, világos barna szemeit... MIKET BESZÉLEK ITT MAGAMBAN!!?? Én hülye vagyok! Gyorsan haza húzok, nehogy véletlenül összefussak vele. Elhaladok a DÖK terem ajtaja előtt, ami pechemre kinyílik. Hátranézek, és ott áll Nataniel, akivel nem akartam semmiképp sem találkozni.
- Te meg mit keresel még itt? Csak nem készülsz valamire?- a hangja elbűvöl. Az orromat megcsapja a finom parfüm illat, ami körüllengi őt.
- Dehogy... Épp igyekeztem haza...- elmosolyodok, de gúnyosan. Az Istenért sem mosolyognék rá kedvesen.
- Várj még egy percet! El kell intéznünk még velemit. Kövess!- követem őt a DÖK terembe.
- Ezt a papírt add oda az édesanyádnak! A múltkori kis ügyed miatt...
- Mi??- ez nem lehet igaz!- Mondtam már! Azokat a graffitiket nem én csináltam!
- Érdekes, hogy csak te voltál akkor az iskolában...-azokat nem én csináltam! Tényleg nem.
- Hiszek neked. Sohasem tagadod a tetteidet.- Hisz nekem??- Nem úgy ismerlek.- Rám mosolyog. A mosolya olyan ragyogó, mint a nap. Legszívesebben odamennék hozzá, és... Elhessegetem a gondolataimat, és elindulok kifelé. Nem hallom a lépteit, hogy jönne utánam, ezért hirtelen megfordulok. Tévedtem. Ott jött mögöttem végig. És most előttem áll, az arcunk egész közel egymáshoz. (Csak egy kicsit vagyok nála magasabb-állapítom meg) Nem mozdul, helyette finoman elpirul és lesüti a szemét. Nem bírom már tovább. Meg fogom a vállait, erre felkapja a fejét.
- Te meg mit...?- nem folytatta a kérdést. Nem folytathatta, hiszen az ajkaimat a szájához nyomtam, és nyelvemmel próbáltam szétfeszíteni az állkapcsát. Azt vártam volna, hogy nem hagyja, de hamar megadta magát. Nyelveink vad táncba kezdtek.
- Khm, khm...- a hátam mögül halk köhécselést hallottam, mire megpördültem a tengelyem körül. Az igazgatónő állt ott.- Maguk mit keresnek még itt? Rég vége a tanításnak.
- Hát...khm... én csak még... rendeztem azokat az izé... papírokat.- Nyökögi Nataniel fülig elvörösödve, és odaalép az asztalhoz, amin azonban egy papír sincs.
- Ezt keresed?- mutattam fel a szüleimnek szóló értesítést a graffitiről.
- Ohh... Már odaadtam volna? Hát akkor...khm... én megyek is.
- Én is. Viszlát, igazgató nő.

~

Végre itthon. Micsoda nap! Tiszta hülye vagyok!!! Nem akarom egy ideig látni Natanielt. Holnap valószínűleg beteget színlelek...

A viszontlátás örömei (No.6)

Alig egy éve, hogy legutóbb itt jártam... Keserédes emlékeim vannak ezzel a hellyel kapcsolatban. Mást vártam, nem tagadom, de olyan ez az egész, mintha az egy évvel ezelőtt történteket csak álmodtam volna, és most keltem volna föl az alvásból. De nem. Az akkor a színtiszta valóság volt, a saját bőrömön éreztem. És ez sem álom. Mintha ez a hely mit sem törődne a szörnyűséggel, ami vele történt, és mintha villámgyorsan regenerálódott volna. Nem változott semmi. A Hatos zóna teljes régi kinézetében és tisztaságában terül el előttem, és ami a legjobban meglep... A nyugati blokkot és a hatos zónát elválasztó fal vészjóslóan rondítja el a látványt. Mi a... Talán még is csak álom volt. Álom volt, a fenébe is! Hogy lehetek ilyen bolond? És egy álom hogyan lehet ennyire valóságos, hogy fájhat és hogyan nyugtathat meg ennyire? Hogy szédíthet meg ilyen mértékben, mint valami kábítószer, hogy lökheti el a valóságot a szemem elől és hogy mutathat egy kedvezőbb utópiát? Nem lehet, hogy álom volt. Minden esetre magyarázatot kell találnom erre...

~

Megint itt állok... A nyugati blokk is olyan, mint rég. Elindulok a jól ismert útvonalon. Mi ez? Talán mégis változott némiképp, de nem nagyon. Az meg ott... Csak nem? Emlékek áradata önt el, ahogy a Kutyatartót látom a távolból közeledni. Egyszerre mosolygok és vagyok mérges. Elindultam felé. Egész közel kell érnem ahhoz , hogy felismerjen.
- Nezumi?!- látszódik az arcán, hogy megleptem őt. Valószínűleg mindenre számított, csak rám nem.
- Látom, még élsz.- mosolygok, de nem tudom miért. Valamiért jó újra látni őt. Újra látni, hogy akárcsak a város, ő i régi valójában "pompázik".
- Megmondtam! Megmondtam, hogy túl fogom élni.- tudtam, hogy túl fogja élni. A Kutyatartó nem az az ember, aki meghal a csatatéren.
- Heh...Percig sem kételkedtem benne.- érzem a saját hangomban azt a jeges cinizmust, amivel régen szóltam mindenkihez. A Kutyatartóhoz, Rikigához... Shionhoz... Pír önt el Shion gondolatára. Rá kéne  kérdeznem, hiszen nem szabadna hogy tagadjam, de egy éven keresztül, gondolataim között néma folyamatossággal ott motoszkált Shion. A gondolataimban nem tett semmit, csak volt. Némán, mintha nem lenne több egy homályos képnél. Pedig több. Nagyon is éles kép, ami, ha nem temettem volna be gondolataim közé mélyen, előtört volna, és nem csak egy kép lett volna, hanem egy film, ami ha elindul, nem lehet leállítani. Ezért mindeddig próbáltam megtartani kép állapotában. Most viszont sorjában törnek elő az emlékek.- Mond... - rá akarok kérdezni.
- Shion?- gondolatban megköszönöm neki, hogy megszabadított egy sor kínos nyögéstől.- Itt van a nyugati blokkban. Innentől kezdve, azt hiszem, tudod, hol keresd.- rám mosolyog és rácsap a vállamra.
- Hehh...- vigyorgok rá, de ezt már csak izgatottságom leplezése érdekében teszem, majd elfutok régi, föld alatti lakásom felé. 

~

Belépek. Ott van bent van valahol. A könyveim! Talán még épségben vannak, itt a föld alatt nem eshetett különösebb bántódásuk. Oda megyek, félénken bepillantok a polcok közé. A pupilláim kitágulnak, a szívem hevesen dobok.-Shion...-hallom saját, bátortalan hangomat. Mi van velem? Miért vagyok ilyen bizonytalan? Hangomra föl néz, vöröses barna szemei elkerekednek a meglepettségtől.- Shion...- ismétlem, és élvezem a név dallamát.
- Ne...- meglepetten föláll.- Nezumi! Te... Te vagy az?- nem változott. Úgy féltem, annyira féltem, hogy mindennel ellentétben ő majd teljesen más lesz. Egy számomra ismeretlen és idegen Shion. De nem, ugyan az. Akárcsak minden más.
- Shion... Shion!- nem akarok sírni. Nem rám vall, de könnyek gyűlnek a szememben. Akkor sem hagyom őket kicsordulni, amikor Shion közelebb lép.
- Azt hittem, hogy sosem látlak téged viszont.- a szeme sarkában könny gyűlik, két elvörösödött orcáján elegánsan gördülnek le a cseppek. Nem fogok sírni. Nem... Karjaimat kinyújtom, megragadom Shion vállait és egy határozott mozdulattal magamhoz húzom.
- Shion! Te nem változtál semmit!- finoman eltolom magamtól és a szemeibe nézek.
- Ahogy a hatos zóna sem, igaz?- lehajtja a fejét. - Kérlek, ne várd el tőlem, hogy rögtön magyarázatot adjak! - nem várom el. Megfogom az állát arra kényszerítve ezzel a mozdulattal, hogy a szemembe nézzen. Végig simítok a sebhelyen, ami az arcán van. A bőre puha és máshol hibátlan. Olyan közel van most hirtelen. Eddig távol volt, és most közel van, nagyon közel. Annyira, hogy még a karomat sem kell kinyújtanom ahhoz, hogy megérintsem.
- Nezumi, te...- nézem az ajkait, ahogyan a hangok elhagyják azt. Szeretem, ahogy a nevemet mondja. Mindig megalázónak találtam ezt a nevet titkon, de az ő szájából mindig jó volt hallani.
- Én...?- kérdezem félszeg mosollyal. Szeretném, ha még egyszer kimondja a nevemet. Szerettem volna, ha még ezerszer kimondja. Éreztem az arcomon, hogy egy halk sóhaj hagyja el az ajkait.
- Nezumi, te...- már nem érdekel a mondat vége. Nem bírom tovább. Az ajkaimat az övéihez nyomom, majd próbálom a nyelvemmel szétfeszíteni az állkapcsát. Nem védekezik sokáig. Valószínűleg az elején is csak a meglepettségtől szorította össze a fogait. A nyelvem az övéhez ér, viszonozza csókomat. Ez nem olyan, mint az eddigiek. Sokkal mélyebb, érzelmesebb. Sokkal több jelentőséggel bír. De sajnos, mint mindennek, ennek is véget kell érnie. Nekem még nem elég ennyi. Én többet akarok, sokkal többet. Kigombolom az inge legfelső gombját, mire ő kicsit hátrébb lép.
- Nezumi... Mit szeretnél tenni?- kérdi azzal a tekintettel, ami mindig is megmosolyogtatott egy kicsit. Mintha így belém akarna látni.
- Te mit szeretnél tenni?- puhatolózom. Soha nem tennék olyat, ami Shionnak nem jó. Shion, némi tétovázás után újra közelebb lép, és lehúzza a kabátom zibzárját, ezzel egyértelművé téve számomra, hogy mit akar. Lerázom magamról a kabátot, és benyúlok a fehér ing alá, ami finoman sejteti Shion törékeny alakját. Finoman elpirul és lehajtja a fejét. Valóban nem változott egy csöppet sem. Újra az inggombokkal bíbelődök, mígnem eljutok az utolsóig is. Végre szabadon van Shion felső teste. Újra megcsókolom, de túl nagy hévvel: a földre döntöm őt. Felette támaszkodok: egyik kezem a padlón, másik pedig a mellkasán pihen.
- Bocs!-nevetem el magam. Feltérdelek és leveszem a fölsőmet. Most Shionon a sor, hogy hátradöntsön. A Mellkasomon fekszik, mintha várna valamire, de hirtelen észbe kap, föltámaszkodik, és megcsókol. Végig a nyakamon egészen a hasam legaljáig. Ott tétován megáll. Bizonytalan, nem tudja mit tegyen. Becsukom a szemem, és várom, hogy mit tesz. Valószínüleg észrevette, hogy tőlem nem várhat segítséget, csak magára hagyatkozhat, így hát lassan lehúzza a sliccemet és megszabadít gatyámtól. Megunom a lassúságát, ahogy minden mozdulatát hosszan meggondolja, unom a megfontoltságát. ezért felülök, és úgy döntök, hogy átveszem az irányítást. Átölelem őt, és élvezem, ahogy a bőrünk összeér mindenhol: már teljesen meztelenek vagyunk mindketten. Itt én is habozok egy kicsit.
- Folytasd már!-leheli türelmetlenül Shion, éreztem, ahogy a teste is teljesen rám hagyatkozik, mintha azt várná, hogy a puszta gondolataimmal tudom irányítani azt. Pár pillanatig élveztem a sikeremet. Most már biztos vagyok benne, hogy Shion is vágyik rám, éppúgy, ahogy én őrá. Lefektetem a földre. A testeink összefeszülnek, gyors táncot járnak. A szobában nem hallatszik más, csak halk nyögések és zihálás. Shion mosolygott annak ellenére, hogy a fájdalomtól megfeszült a teste, és ez boldoggá tett. Vissza emlékeztem az első találkozásunkra. Akkor nem gondoltam volna, hogy majd egykor azzal a fiúval, akit oly gyengének tekintettem majd ilyen gyönyört élek át. Ekkora... Itt vége van. Nem tudok másra koncentrálni, boldog vagyok. Boldogabb, mint valaha akármikor. Elfáradtam. Lefekszem Shion mellé a földre. Az ő teste is kimerülten terül el a földön, mint egy darab rongy. Megfogom a vállát és magamhoz húzom. Elaludt. Érzem a szuszogását a mellkasomon. Az én szememre is ólmos fáradság telepszik. Kit érdekel a hatos zóna? Kit érdekel a múlt? Hiszen itt lehetek azzal, akit az életemnél is jobban szeretek...
_______________________________________
Sziasztok!
Hát remélem tetszett, bár elég szörnyű lett. Ez az első fanficem, ráadásul yaoi, néha nem igazán tudom, hogyan bánjak a szavakkal. (Néhány helyen észrevehető a bénázásom ><) Egyébként a No.6 a kedvenc animém, ezért is kezdtem ezzel, mintha valami folytatás lenne a történethez. Sokszor gondolkoztam, hogy milyen lehetne a második évad, amiben ez a történet is játszódik. Mivel elképzelésem sincsen, hogy ha esetleg csinálnak hozzá még egy évadot, akkor az milyen lesz, ezért egy "újjáépített" hatos zónába tettem az egészet, mert igazából ez még csak egy próba verzió, így a környezeten nem akartam sokat gondolkodni. Hát remélem, hogy azért valamennyire tetszett és nem okoztam nektek csalódást... Még sokat kell fejlődnöm, nem tagadom, ennél is nagyon igyekeztem... Remélem, hogy azért tetszett ^^