A viszontlátás örömei (No.6)

Alig egy éve, hogy legutóbb itt jártam... Keserédes emlékeim vannak ezzel a hellyel kapcsolatban. Mást vártam, nem tagadom, de olyan ez az egész, mintha az egy évvel ezelőtt történteket csak álmodtam volna, és most keltem volna föl az alvásból. De nem. Az akkor a színtiszta valóság volt, a saját bőrömön éreztem. És ez sem álom. Mintha ez a hely mit sem törődne a szörnyűséggel, ami vele történt, és mintha villámgyorsan regenerálódott volna. Nem változott semmi. A Hatos zóna teljes régi kinézetében és tisztaságában terül el előttem, és ami a legjobban meglep... A nyugati blokkot és a hatos zónát elválasztó fal vészjóslóan rondítja el a látványt. Mi a... Talán még is csak álom volt. Álom volt, a fenébe is! Hogy lehetek ilyen bolond? És egy álom hogyan lehet ennyire valóságos, hogy fájhat és hogyan nyugtathat meg ennyire? Hogy szédíthet meg ilyen mértékben, mint valami kábítószer, hogy lökheti el a valóságot a szemem elől és hogy mutathat egy kedvezőbb utópiát? Nem lehet, hogy álom volt. Minden esetre magyarázatot kell találnom erre...

~

Megint itt állok... A nyugati blokk is olyan, mint rég. Elindulok a jól ismert útvonalon. Mi ez? Talán mégis változott némiképp, de nem nagyon. Az meg ott... Csak nem? Emlékek áradata önt el, ahogy a Kutyatartót látom a távolból közeledni. Egyszerre mosolygok és vagyok mérges. Elindultam felé. Egész közel kell érnem ahhoz , hogy felismerjen.
- Nezumi?!- látszódik az arcán, hogy megleptem őt. Valószínűleg mindenre számított, csak rám nem.
- Látom, még élsz.- mosolygok, de nem tudom miért. Valamiért jó újra látni őt. Újra látni, hogy akárcsak a város, ő i régi valójában "pompázik".
- Megmondtam! Megmondtam, hogy túl fogom élni.- tudtam, hogy túl fogja élni. A Kutyatartó nem az az ember, aki meghal a csatatéren.
- Heh...Percig sem kételkedtem benne.- érzem a saját hangomban azt a jeges cinizmust, amivel régen szóltam mindenkihez. A Kutyatartóhoz, Rikigához... Shionhoz... Pír önt el Shion gondolatára. Rá kéne  kérdeznem, hiszen nem szabadna hogy tagadjam, de egy éven keresztül, gondolataim között néma folyamatossággal ott motoszkált Shion. A gondolataimban nem tett semmit, csak volt. Némán, mintha nem lenne több egy homályos képnél. Pedig több. Nagyon is éles kép, ami, ha nem temettem volna be gondolataim közé mélyen, előtört volna, és nem csak egy kép lett volna, hanem egy film, ami ha elindul, nem lehet leállítani. Ezért mindeddig próbáltam megtartani kép állapotában. Most viszont sorjában törnek elő az emlékek.- Mond... - rá akarok kérdezni.
- Shion?- gondolatban megköszönöm neki, hogy megszabadított egy sor kínos nyögéstől.- Itt van a nyugati blokkban. Innentől kezdve, azt hiszem, tudod, hol keresd.- rám mosolyog és rácsap a vállamra.
- Hehh...- vigyorgok rá, de ezt már csak izgatottságom leplezése érdekében teszem, majd elfutok régi, föld alatti lakásom felé. 

~

Belépek. Ott van bent van valahol. A könyveim! Talán még épségben vannak, itt a föld alatt nem eshetett különösebb bántódásuk. Oda megyek, félénken bepillantok a polcok közé. A pupilláim kitágulnak, a szívem hevesen dobok.-Shion...-hallom saját, bátortalan hangomat. Mi van velem? Miért vagyok ilyen bizonytalan? Hangomra föl néz, vöröses barna szemei elkerekednek a meglepettségtől.- Shion...- ismétlem, és élvezem a név dallamát.
- Ne...- meglepetten föláll.- Nezumi! Te... Te vagy az?- nem változott. Úgy féltem, annyira féltem, hogy mindennel ellentétben ő majd teljesen más lesz. Egy számomra ismeretlen és idegen Shion. De nem, ugyan az. Akárcsak minden más.
- Shion... Shion!- nem akarok sírni. Nem rám vall, de könnyek gyűlnek a szememben. Akkor sem hagyom őket kicsordulni, amikor Shion közelebb lép.
- Azt hittem, hogy sosem látlak téged viszont.- a szeme sarkában könny gyűlik, két elvörösödött orcáján elegánsan gördülnek le a cseppek. Nem fogok sírni. Nem... Karjaimat kinyújtom, megragadom Shion vállait és egy határozott mozdulattal magamhoz húzom.
- Shion! Te nem változtál semmit!- finoman eltolom magamtól és a szemeibe nézek.
- Ahogy a hatos zóna sem, igaz?- lehajtja a fejét. - Kérlek, ne várd el tőlem, hogy rögtön magyarázatot adjak! - nem várom el. Megfogom az állát arra kényszerítve ezzel a mozdulattal, hogy a szemembe nézzen. Végig simítok a sebhelyen, ami az arcán van. A bőre puha és máshol hibátlan. Olyan közel van most hirtelen. Eddig távol volt, és most közel van, nagyon közel. Annyira, hogy még a karomat sem kell kinyújtanom ahhoz, hogy megérintsem.
- Nezumi, te...- nézem az ajkait, ahogyan a hangok elhagyják azt. Szeretem, ahogy a nevemet mondja. Mindig megalázónak találtam ezt a nevet titkon, de az ő szájából mindig jó volt hallani.
- Én...?- kérdezem félszeg mosollyal. Szeretném, ha még egyszer kimondja a nevemet. Szerettem volna, ha még ezerszer kimondja. Éreztem az arcomon, hogy egy halk sóhaj hagyja el az ajkait.
- Nezumi, te...- már nem érdekel a mondat vége. Nem bírom tovább. Az ajkaimat az övéihez nyomom, majd próbálom a nyelvemmel szétfeszíteni az állkapcsát. Nem védekezik sokáig. Valószínűleg az elején is csak a meglepettségtől szorította össze a fogait. A nyelvem az övéhez ér, viszonozza csókomat. Ez nem olyan, mint az eddigiek. Sokkal mélyebb, érzelmesebb. Sokkal több jelentőséggel bír. De sajnos, mint mindennek, ennek is véget kell érnie. Nekem még nem elég ennyi. Én többet akarok, sokkal többet. Kigombolom az inge legfelső gombját, mire ő kicsit hátrébb lép.
- Nezumi... Mit szeretnél tenni?- kérdi azzal a tekintettel, ami mindig is megmosolyogtatott egy kicsit. Mintha így belém akarna látni.
- Te mit szeretnél tenni?- puhatolózom. Soha nem tennék olyat, ami Shionnak nem jó. Shion, némi tétovázás után újra közelebb lép, és lehúzza a kabátom zibzárját, ezzel egyértelművé téve számomra, hogy mit akar. Lerázom magamról a kabátot, és benyúlok a fehér ing alá, ami finoman sejteti Shion törékeny alakját. Finoman elpirul és lehajtja a fejét. Valóban nem változott egy csöppet sem. Újra az inggombokkal bíbelődök, mígnem eljutok az utolsóig is. Végre szabadon van Shion felső teste. Újra megcsókolom, de túl nagy hévvel: a földre döntöm őt. Felette támaszkodok: egyik kezem a padlón, másik pedig a mellkasán pihen.
- Bocs!-nevetem el magam. Feltérdelek és leveszem a fölsőmet. Most Shionon a sor, hogy hátradöntsön. A Mellkasomon fekszik, mintha várna valamire, de hirtelen észbe kap, föltámaszkodik, és megcsókol. Végig a nyakamon egészen a hasam legaljáig. Ott tétován megáll. Bizonytalan, nem tudja mit tegyen. Becsukom a szemem, és várom, hogy mit tesz. Valószínüleg észrevette, hogy tőlem nem várhat segítséget, csak magára hagyatkozhat, így hát lassan lehúzza a sliccemet és megszabadít gatyámtól. Megunom a lassúságát, ahogy minden mozdulatát hosszan meggondolja, unom a megfontoltságát. ezért felülök, és úgy döntök, hogy átveszem az irányítást. Átölelem őt, és élvezem, ahogy a bőrünk összeér mindenhol: már teljesen meztelenek vagyunk mindketten. Itt én is habozok egy kicsit.
- Folytasd már!-leheli türelmetlenül Shion, éreztem, ahogy a teste is teljesen rám hagyatkozik, mintha azt várná, hogy a puszta gondolataimmal tudom irányítani azt. Pár pillanatig élveztem a sikeremet. Most már biztos vagyok benne, hogy Shion is vágyik rám, éppúgy, ahogy én őrá. Lefektetem a földre. A testeink összefeszülnek, gyors táncot járnak. A szobában nem hallatszik más, csak halk nyögések és zihálás. Shion mosolygott annak ellenére, hogy a fájdalomtól megfeszült a teste, és ez boldoggá tett. Vissza emlékeztem az első találkozásunkra. Akkor nem gondoltam volna, hogy majd egykor azzal a fiúval, akit oly gyengének tekintettem majd ilyen gyönyört élek át. Ekkora... Itt vége van. Nem tudok másra koncentrálni, boldog vagyok. Boldogabb, mint valaha akármikor. Elfáradtam. Lefekszem Shion mellé a földre. Az ő teste is kimerülten terül el a földön, mint egy darab rongy. Megfogom a vállát és magamhoz húzom. Elaludt. Érzem a szuszogását a mellkasomon. Az én szememre is ólmos fáradság telepszik. Kit érdekel a hatos zóna? Kit érdekel a múlt? Hiszen itt lehetek azzal, akit az életemnél is jobban szeretek...
_______________________________________
Sziasztok!
Hát remélem tetszett, bár elég szörnyű lett. Ez az első fanficem, ráadásul yaoi, néha nem igazán tudom, hogyan bánjak a szavakkal. (Néhány helyen észrevehető a bénázásom ><) Egyébként a No.6 a kedvenc animém, ezért is kezdtem ezzel, mintha valami folytatás lenne a történethez. Sokszor gondolkoztam, hogy milyen lehetne a második évad, amiben ez a történet is játszódik. Mivel elképzelésem sincsen, hogy ha esetleg csinálnak hozzá még egy évadot, akkor az milyen lesz, ezért egy "újjáépített" hatos zónába tettem az egészet, mert igazából ez még csak egy próba verzió, így a környezeten nem akartam sokat gondolkodni. Hát remélem, hogy azért valamennyire tetszett és nem okoztam nektek csalódást... Még sokat kell fejlődnöm, nem tagadom, ennél is nagyon igyekeztem... Remélem, hogy azért tetszett ^^