Kuroshitsuji yaoi 1#

Sziasztok!
Áhh, végre valami, valamiiii!!! :D Ne aggódjatok, nem lesz újjabb folytatásos történet, csak két részből fog állni az egész. Hát, nem tudom, hogy jó ötlet e nekem Kuroshitsuji yaoit írni, mert magamat ismerve elidiótáskodom az egészet, de... próbálkozok. Íme.
Jah, és bocsi a felettébb fantáziátlan címért.
_________________________________________________

Régen volt már, de még mindig emlékszem arra, mennyire fájt elhagynom az otthonomat. Bár nem mutattam, mégis, a hely, ahol a gyermekkoromat éltem, ahol annyi dolgon mentem keresztül, mindig is hiányzott. Boldogság, és hosszú gyötrelem... Mindig amiatta voltam mérges, hogy túl hangos minden... Két évvel azután, hogy elhagytam az otthonomat Sebastiannal, rájöttem, hogy tehetetlen vagyok. Nekem még nagyon is közeli élmény volt az emberi lét ahhoz, hogy akármelyik társamnak felfaljam a lelkét. Pedig aligha volt más választásom szerencsétlen sorsomnak köszönhetően.
Minden nap ugyanúgy telt, és egyik éjszaka nem bírtam aludni. Imádkoztam: Istenem! Kérlek téged, hogy holnap történjen valami, valami különleges.
Amikor reggel felkeltem, ugyan az fogadott, mint minden reggel. Sebastian felöltöztetett és bevetette az ágyamat.
- Mit szeretne ma csinálni, Botchan?- Tekintve, hogy nem volt semmi dolgom azóta, amióta az iskerőseim azt hiszik, hogy halott vagyok, és minden napom unatkozással telik, úgy gondoltam, hogy ideje lenne kimozdulni egy kicsit.
- Körülnéznék ebben a városban. Itt úgysem ismerek senkit.
- Rendben van. Akkor előkészítem a kocsit.
- Gyalog mennék. Hetek óta csak itt benn ülök.
- Kockázatos, hogy valaki felismeri.
- Ugyan, mégis kicsoda? Itt?- Anglia egy eldugott kis részébe költöztün, hogy még véletlenül se találkozzak senkivel. Kínos lett volna neki egy halottal találkozni.
- Ahogy kívánja. Mikor úhajt elindulni?- Kinéztem az ablakon. Éppen tavaszodott, hűvösek voltak a Márciusi reggelek. Odakint fújt a szél, és a nap sem sütött.
- Valamikor ebéd után.- mondtam az ablak felé fordulva. Ebéd... még mindig nem szoktam meg, hogy nekem nincs szükségem ilyesmire. Ezért Sebastian szokás szerint megterített minden nap ebédidőben, én pedig úgy fél órát csöndben üldögéltem a teríték előtt.
Azap is pont erre készültem, és már szinte vártam. Lassan vánszorogtak az órák, pedig már nagyon szerettem volna ey kicsit kimozdulni. Végül végre eljött az ebédidő. Felálltam, és kinyújtózkodtam, majd elindultam az ebédlő felé. Az akkori házunk nem volt túl nagy: csupán két emelet és négy szoba volt az egész, az ebédlő pedig a földszinten volt. Miköben lefelé tartotam, visszagondoltam a régi házra. Mintha hallottam volna a háttérben az örök lármázást. Kissé honvágyam támadt, és egy percre becsuktam a szememet. Nos, talán nem kellett volna. Valahogy kiment a fejemből, hogy lépcső van előttem, és legurultam néhány métert. A lépcső végén feküdtem tehetetlenül. Fájdalmat nem igazán éreztem- legalább is nem olyan erőset, mint még amikor ember voltam, viszont mozdulni nem nagyon tudtam.
- Botchan.- Kissé hátra döntöttem a fajemet. Sebastian fölöttem állt, és meglepetten nézett le rám.
- Üdv, Sebastian.- Szégyenemben csak ennyit tudtam kinyögni. Kínosnak éreztem, hogy Sebastiannak látnia kell az ügyetlenségemet.
- Jól van, botchan?- Kérdezte aggodalmasan a komornyikom, miközben letérdelt mellém.
- Most, hogy mondod, mintha egy kicsit megütöttem volna magam.- A fejem olyan lehetett, akár egy paradicsom. Talán az elején menthető lett volna a dolog, de ezen a ponton, ezzel a mondattal bebizonyosodaott, hogy egyre idiótább vagyok. Mi van velem? 
Sebastian tekintetében aggodalom és ijedtség tükröződött. Kifordult térdemet próbálta rendbe hozni, mire én felkiáltottam.
- Bocsásson meg, igazán nem akartam fájdalmat okozni. Ez egy ideig nem fog rendbejönni...
- Dehát... Sebatian, te mindig olyan gyorsan meggyógyulsz...
- Igen, én démon vagyok, Botchan.
- Tudtommal mostmár én is.
- De még csak két éve az rövid idő. Még elég emberi a teste, Botchan.- mondta, miközben a karjaiba vett, és elkezdett felfelé vinni a lépcsőn.- Ráadásul ön még gyerek.
- Nem vagyok gyerek. És két év nem kevés idő.
- Nos, Botchan, az én koromhoz képest egy fél perc az egész.- A szobámba vitt, és az ágyamra fektetett. Kívánja, hogy felhozzam ide az ebédjét?
- Mi...? Nem. Tudod mit? Hagyjuk ezt a marhaságot! Nincs értelme.
- Jól van, akkor én megyek, és...
- Ne várj! Mond... te nem szeretnél meghalni... soha?- Sebastian kissé meglepődött ezen a kérdésen.
- Ezt úgy kérdezi, mintha ön meg akarna halni, Botchan.- Lesütöttem a szememet, mire ő közelebb lépett az ágyhoz. Lehjolt, és egyik kezével a takarómon támaszokodott, a másikkal pedig felemelte a fejemet.- Így van?- Nem válaszoltam. És ha igen?- Botchan... Nézzen a szemembe!- durcásan felnéztem, és Sebastian elmosolyodott.- Így van?
- Majd egyszer... én szeretnék felnőtt lenni. Szeretnék meghalni... majd valamikor. Mit csinálhatnék én örökké?
- Hogy mit? Azt, amit minden más démon. Én is kibírtam valahogy néhány évig.- Végig simított az arcomon.
- Ezt kell csinálnia egy démonnak? Sebastian! Mi a...- az ajkamhoz nyomta az övét, és a szívem vadul dobogni kezdett. Szorosan összeszorítottam a számat, de ő csak nem adta fel. Kell egy démonnak egyáltalán levegőt vennie? Nos, kérdésemre hamarosan választ kaptam. Zihálva kaptam el a fejemet.
- Neh... ne már! Mi a fenét művelsz?
- Én csak próbálom kevésbé unalmassá tenni a napjait, Botchan. Ne álljon fel, kérem.- Próbált visszatartani, de én talpraugrottam. Ezt rögtön meg is bántam. Valószínüleg eltört a lában, ezért a fájdalomtol rögtön a padlóra zuhantam.
-Á..uh...- Ezúttal sikerült visszatartani a sikítást.
- Mondtam én, Botchan, hogy maradjon veszteg! Beverte valamijét?- Igen bevertem. Oldalammal nagy erővel az éjjeliszekrénynek zuhantam, ami végül a fejemen landolt. Ez fájt. Jobban, mint a lépcsős baleset. Sebastian leemelte a fejemről szekrényt, és megpróbált felemelni a földről.
- Neee!- Kiáltottam elég idétlenül, de szörnyű fájdalom nyilallt az oldalamba.
- Na tessék, eltörte talán még valamijét? Hol fáj?- Várhatja, hogy megmutatom. A kezeimet sem bírtam mozdítani.- A háta? Az oldala?
- Az oldalam...- óvatosabban felemelt, és az ágyra helyezett.
- Botchan. Pihenjen, kérem! Óhajt még valamit?
- Sebastian. Megmondtam, hogy sétálni szeretnék.
- De nem ma. Így szeretne kimenni.- Mérgesen néztem rá.
- Igen. Öltöztess.
- Nem, nem, Botchan! Nem mehet ki. Ezért nem segítek felöltözni.
- Ne szemtelenkedj! Várj!- Sebastian az ajtó felé indult, és mielőtt még kiment volna, visszafordult egy kicsit.
- Ezt az ön érdekében teszem botchan.- Rám mosolygott még egyszer, és a tekintetében megcsillant valami. Valami érthetetlen, amit képtelen voltam megfejteni. De volt egy olyan érzésem, hogy köze volt az előbbi kis jelenetünkhöz...

Múlnak a hetek... :'(

Sziasztok!
Már két hete nem írtam, de most valóban nyomós okom van rá, ugyanis volt a családban egy is... hát hogy is mondjam... gikszer, úgyhogy amint összeszedem magam, remélhetőleg már a jövő hétre, vagy még jobb, ha még ezen a héten, akkor bepótolom az összes lemaradásomat, ígérem. ^3^

Édes ellenségem 7. rész

Sziasztok!
A mai rész egy kicsit eltér a többitől, ugyanis most egy kicsit majd jobban megismerhetjük Castiel érzéseit. Ez a rész egy részlet lesz az ő... naplójából. Nos, én sem nézném ki belőle, hogy naplót ír, de így sokkal egyszerűbb szemléltetni az álláspntját, a gondolatait, valamint múlt időben egyszerűbb írni. Azért nem Nataniel naplója részlet, (Lehet, hogy az is lesz, mert belőle azért jobban kinézném, hogy ezzel üti el az idejét...) mert Castiel nehezebb eset, és nehéz lenne egyes szám első személy jelenidejében élvezhetően leírni mindezt. Ha szeretnétek Natanieles naplót is, akkor azt írjátok meg kommentben! ^^ Nah, nem is húzom a drága időtöket...
___________________________________________________
Vasárnap

Hát, nem sokszor szánom magam naplóírásra, de most valahogy ki kell adnom magamból a felhalmozódott feszültséget, főleg ez után a szörnyű kirándulás után. Nem volt elég, hogy ott ragadtam valahol az Isten háta mögött, étlen szomjan, még ráadásul Nataniellel kellett ott ragadnom. Hát, ő sem ragadtatta el magát a helyzettől, de én jobban palástoltam, azt hiszem. Ami gáz, mert most lehet, hogy azt hiszi, hogy örülök neki... Amiben talán van némi igazság, mert ugyan ez számomra is szörnyen cink helyzet, de nem is tudom... elég zavarosak az érzéseim mostanában. (El fogom égetni ezt a könyvet.) Szóval a sikátorban kellett aludnunk. Együtt. Elég kínos helyzet volt, és franc gondolta volna, hogy lesz ilyen, de van egy közös titkunk. Minden esetre reggel arra ébredtem, hogy ő teljesen rámdőlve alszik. Aztán észrevettem, hogy van még egy kis társaságunk, ugyanis három másik csöves is ott töltötte az éjszakát. Felvertem Natanielt, és gyorsan elhagytuk a helyet, hogy ne kelljen szóváltásba bocsájtkoznunk velük, de az a szerencsétlen ott hagyta a táskáját, így vissza kellett mennünk érte. Sajnos akkorra már hálótársaink is felébredtek, és ajánlottak nekünk egy jó kukát, aminek mi természetesen nem vettük igénybe a szolgáltatásait, bár a korgó gyomrunk már majdnem rávett. Aztán valahogy a többiek visszataláltak hozzánk (mintha nem mi szálltunk volna rossz buszra...) nagy keresgélések árán. Nataniellel persze nem sokat dumáltunk, én inkább Lisanderrel lógtam a hazafelé úton, de valahogy most nem nagyon tudtam figyelni a beszélgetésre. Valahogy mindig Natanielre tévedt a szemem, és zavart, hogy ő viszont nagyon is jól el van néhány lány társaságában. Lisander szóvá is tette, hogy biztos tetszik egy lány, mert folyton másfelé nézegetek, és nem figyelek rá, de én erre azt feleltem, hogy sikátorban nem jó aludni, fáradt vagyok, ezért nem figyelek rá. Holott azt hiszem, hogy valóban szerelmes vagyok. És ezt mé magamnak is gáz bevallanom, de olyat érzek Nataniel iránt, amit még egy lány iránt sem. De Nataniel fiú, és nem tudom, hogy hogyan kezeljem a helyzetet. Ha megkérném, hogy járjunk, valszeg hülyének nézne. Vagy lehet, hogy nem? Igen, tegnap eléggé kínos volt. Az a csók... Végig csak arra tudtam gondolni, hogy magamhoz akarm szorítani, és így aludni egész éjszaka. De fönnforgott annak a veszélye, hogy reggel így találnak az osztálytársaim (és még a csövesek előtt is gáz lett volna...) Úgyhogy inkább nem tettem semmit. Ha mégis beleegyezne, hogy járjunk, akkor viszont annak semmi értelme nem lenne, mert őt nem csókolhatm vagy ölelhetem meg, csak úgy, ha meg vagyunk róla győződve, hogy senki sem lát. És azért a népszerűségemet meg szeretném tartani a csajok közében, mert ki tudja, lehet, hogy ez csak egy kitérő Nataniellel, és nem lesz több ilyen eset, szóval... Másrészt, ha már járunk, akkor érdemes együtt lógni, az iskolába viszont furcsállnák, hogyha azzal vagyok folyton együtt, akit eddig tulajdonképp utáltam, a délutáni elfoglaltságaink másak. Ez eleve bonyolult, nem szeretném tovább bonyolítani az egészet...  Mindezek mellett nem tudnám tétlenüll nézni, ahogy Nataniel más lányokkal... Úristen, ez olyan volt, mintha én is az lennék... szóval más fiúkkal... mi?? Úgy értem összejön valaki mással, na... (Nemtől függetlenül.) Mert vonzódom hozzá... áhh hagyjuk... Utálok naplót írni!

Édes ellenségem 6. rész

Sziasztok!
Mostantól minden hétfőn jelenik meg az új rész!
___________________________________________
Egy kis tanakodás után arra jutottunk, hogy Castiel felhívja Lisandert.
- Francba. Kisípol.- Mondja mérgesen, és visszaadja a lánynak a telefonját.
- Köszönjük... Ne haragudjatok a zavarásért.- Köszönök el a lányoktól.
- Nincs mit, bármikor!- Átmentünk a másik oldalra, majd eszembe jutott valami.
- Bizonyára az igazgatónő szabálya. Ki kell kapcsolni a telefont, hogy a figyelmünket a közösségre szenteljük...
- Ugyan... Gondolod, hogy míg mi elvesztünk, addig a fél iskola kirándulgat?
- Jogos...- Nem értem akkor, hogy miért nem veszi fel Lisander. Talán csak nem vette észre.
- Hé!!- Az előbbi lányok szaladnak felénk az utcán. -Azt hiszem, őt kerestétek az előbb. Most hívott vissza!- Castiel kikapta a lány kezéből a telefont.
- Miért nem veszed föl, te idióta?

~

Végül Castiel lebeszélte Lisanderrel, meg persze az igazgatónővel, hogy értünk jönnek. De fogalmuk suóincs, hogy mikor érnek ide, és hogy hol vagyunk. Így ki tudja... Lehet, hogy csak holnap érnek ide, ami azt jelenti, hogy talán együtt kell éjszakáznom Castiellel. Viszont pénzünk az nincs, így nem elég, hogy Castiellel, de az utcán kellene aludnunk.
- Hát, ez para. Lehet, hogy csövelnünk kell az éjszaka...- Komolyan, mintha szórakoztatná a dolog. És mintha gondolatolvasó lenne
- Jól van, hosszú még a nap, még csak egy óra van, ma még simán ide érhetnek.
- Jah, de mit csináljunk addig? Azt se tudjuk, hol vagyunk. Mi van itt?
- Sétáljunk.- Mondom halkan, ki tudja miért. Más se hiányzik az életemből, mint Castiellel sétálni, de mindegy, mostmár nem szívom vissza. Különben is. Mivel üthetnénk el az időt? Nagyszerű. Láthatóan jól szórakozik rajtam, már majdnem elneveti magát, végül csak rácsap a hátamra.
- Jól van. Sétáljunk.

Egész helyes kis városba érkeztünk, talán kellemesebb is, mint az idióta osztálytársaimmal járkálni az erdőben. Castiellel úgy döntöttünk, hogy nem járkálunk túl sokat, attól csak éhesek és fáradtak leszünk. Úgyhogy kerestünk egy parkot, és leültünk az egyik padra. Olyan jó idő van, én meg teljesen elfáradtam a mai napi nagy izgalmakban. Olyan szép, ápolt ez a park! Jó látni, hogy itt törődnek a környezettel. A hatalmas fák elegendő árnyékot adnak, és a fű is szép, ápolt. A bokrok le vannak nyírva, és a padok sincsenek megrongálva. Ilyen szép tavaszi napon nagyszerű itt kint üldögélni. Csak éppen nem Castiellel. Mi van, ha megint... Igazából az éjszaka miatt aggdok. Nem hülye ő sem, így, ahol akárki megláthat csak nem... támad le. Persze az is lehetséges, hogy még sötétedés előtt ideérnek, és elvisznek minket, De az is lehet, hogy csak holnap. És akkor az egész éjszakát együtt kell tölteni. Most hirtelen olyan kínosan hat a csönd. Oldalra pillantok, hogy megnézzem, mit csinál castiel. Legnagyobb meglepetésemre engem bámul, és mosolyog. De amint összetalálkozik a tekintetünk elkapja a fejét, és elvörösödik úgy, ahogy még sosem láttam. Nem mintha olyan gyakran vörösödne el. 

Valami egészen furcsa érzés kerít hatalmába. Zavarban vagyok, és... Nem is tudom, mi lehet ez az érzés?

~

Bekövetkezett az, amit annyira nem akartam. Sötétedni kezdett, mi pedig alig egy fél órával ezelőtt elkezdtük keresgélni a helyet, ahol majd szükség esetén az éjszakát töltjük. Elkövettünk egy hatalmas hibát. Nem beszéltük meg az igazgatónővel, hogy hol találkozunk. Holnap is kellemes napunk lesz.

Egy sikátorban ülünk, én a táskámon, Castiel az esőkabátomon. Elég nyomorultul érzem magam. Hideg van, és már felvettem a pulcsit, amit magammal hoztam. Naná, hogy kabátot nem pakoltam be.
- Nataniel...- a hang kizökkent bosszankodó gondolataimból, és a hang felé kapom a fejem. Egy percre elfeledkeztem róla, hogy Castiel is ott van velem.
- Igen?
- Te nem fázol?- Hülye kérdés. Ezzel most mit akar elérni?
- Nem, melegem van...
- Komolyan?
- Hogyne. Fúj a szél, szerintem esni fog. Hideg van, úgy tíz fok. Melegem van. Még szép, hogy melegem. Mi van veled, Castiel? Meghibbantál?- Magam sem értem hirtelen kitörésemet, de jól esett.
- Ne kiabálj már! Nem kell rögtön leharapni a fejemet.- Megint csönd. Egyszercsak egy rántást éreztem, és a következő pillanatban már Castielre dőlve ülök. Már nem fázom, csak úgy lángol az arcom.
- Mi a francot csinálsz? Már megint kezded?
- Figyelj. Furcsa dolgok történtek az elmúlt időben. Kétszer megcsókoltalak, nem értem magam nem értem az érzéseimet. Hű, de hülyén hangzik ez, asszem, hogy még sosem hagyta el ilyesmi a számat. Mindegy, a lényeg, hogy gondolkodtam...
- Hűha...
- Fogd be! Szóval arra jutottam, hogy... nem is tudom... Valamit érzek irántad.
Megdöbbenésemben meg sem bírok mozdulni, és a lélegzetem is eláll.
- Alszol?- Lök meg egy kicsit a vállával, mire muszály egy kicsit elmosolyodnom, majd felülök, és olyat teszek, ami őt is, engem is megdöbbent. Közel hajolok hozzá, és megcsókolom. Pár pillanatig habozik, végül viszonozza a csókomat. Mikor elfogy a levegőnk elszakadunk egymástól, ás némán ülünk egymás mellett, és Castiel vállára dőlve továbbra is.
- Álmos vagyok.- Suttogom.
- Én is... Remélem, hogy már rajta vannak a "megmentésünkön". Ez az osztálykirándulás percről percre szörnyűbb.
- Egyet értek. Ebben egyet értek, kivételesen...

Édes ellenségem 5. rész

Sziasztoook!
Őhhmm... Nos, mostantól nem ígérgetek semmit, mert a blogger ellenem van. Nem engedte, hogy megosszam a bejegyzéseimet és még el sem tudtam menteni, tehát oly sok munkám kárba veszett... >< Nekem is fáj, elhihetitek! Úgyhogy mostantól minden meglepi lesz ^^
____________________________
- Castiel...- Áhh, már majdnem elaludtam, erre fölver ez a...- Rossz buszra szálltunk. Teljesen másfelé megyünk, mint amerre kellene.-Mi??
- Mi? Most szivatsz?- Hát ez a nap is már csak jobb lehet...
- Ne haragudj, az igazgatónő bénázta el...
- Kinyírom...- De komolyan. Sokszor mondtam már, de most tényleg. És pont Nataniellel! Jajj, bárki más, csak ővele ne! Ez egyszerűen...
- Jó, nem kell azért így felkapni a vizet... Majd megoldjuk valahogy. Nekem viszont lemerült a telefonom, és nem hoztam töltőt.
- De béna vagy...- vigyorgok rá... Erre mást nem tudok monani.
- Kösz. Na akkor add ide a tiédet, mert megbeszélném az igazgatónővel a dolgokat.- Szórakozottan a zsebembe nyúlok... Mi a...? Nincs itt a telefonom.
- Nem adom.- Nézek rá gonoszan, talán sikerül le ráznom. És még én bénáztam le őt.
- Te talán magadtól akarsz bojongani, és ki tudja mikor haza találni?
- Nem kell ahhoz telefon...-nézek rá, és hülyén nevetek egyet, amiből valszeg kiszúrt valamit, mert riadtan néz rám.
- Mond, hogy itt van.- Franc.
- Még szép. Nem vagyok lúzer, mint te. Külömben is, mirő másról hallgatnék zenét?
- Nem is hallgatsz zenét.- Jó, jó, ez hülye kifogás volt...
- Jó, oké, oké, nincs itt... Boldog vagy?!
- Nem annyira. Mond, hogy legalább pénz van nálad!
- Persze! A táskámban.

~

Végül végig aludtam az utat... Nataniel rázott fel, és most alig bírok felkelni a meglepően kényelmes székből. Ahogy kínyújtom lefelé a kezem, hogy fölvegyem a sporttáskámat, a levegőbe markolok. Riadtan fölnézek Natanielre.
- Mondt, te ébren voltál?- Kérdezem az arcát fürkészve.
- Hát... A busz már állt, amikor felébredtem...
- Már szálltak le emberek?- Kérdezem őt egyre riadtabban.
- Néhányan...
- Azt hiszem, ellopták a táskámat.- Nagyszerű, már rosszabb nem is lehetne... Vagy igen?
- Mire vársz, állj felm és nézd meg, hogy utól éred e őt!- Felállok, és sietősen leszállok a buszról, utánam Nataniel. De a táskámnak nyoma veszett.
- Nálad ugye van pénz?- Könyörgöm, legyen, legyen!
- Igen, van.- Egy pillanatra elmosolyodik, majd a bizonytalan mosolyy lefagy az arcáról.- Volt, mert elköltöttem kávéra...
- Komoly, hogy csak két kávényi pénzt hozol magaddal, és rögtön a buszmegállóban el is költöd?
- Nem lett volna szükségem többre, hisz csak két napra jöttünk... Ételt meg kapnánk...
- És most mit fogunk csinálni?
- Hol vagyunk?- Hát, ez bizony jó kérdés... Most mit fogunk csinálni?
- Nem tudom... Kérjünk meg valakit, hogy telefonálhassunk a telefonjáról!
- Oké...- Beleegyezek, hisz nekem sincs jobb ötletem.- Hölgyem...-Intek egy középkorú nő felé.- Eltévedtünk, és nem tudjuk felvenni a kapcsolatot a szüleinkel. Meg engedné, hogy...
- Én nagyon elfoglalt vagyok... Sietnem kell, bocsánat, ha megengedi...- félrelök, és elsiet a másik irányba.
- Nagyszerű... Nem jó embert fogtál ki. Nézd!- egy nevetgélő lánycsoportra mutat az utca másik oldalán.- Miben fogadunk, hogy válogathatunk a telefonok közül?
- Nem is rossz ötlet... Menjünk!- Elindulunk az utca másik oldalára, és megállunk a lánycsoport előtt.
- Khm...- Köhhint halkan Nataniel, és ennyi elég volt, hogy ránk vonja az összes tekintetet.- Ne haragudjatok, hogy megzavarunk benneteket. Mi nem ide valóósiak vagyunk, és elszakadtunk az osztályunktól. Ha szépen megkérünk benneteket, akkor valamelyikőtök telefonjával felhívhatnánk őket?
- T... természetesen.- Nathaniel terve hát bevált. A kezébe veszi az egyik oda nyújtott telefont, megnyitja a tárcsázót, majd rám néz.- Fogadok, hogy nem tudod az igazgatónő telefonszámát...

________________________________
Ééééés lehet ötleteket adni a folytatáshoz... xD