Kuroshitsuji yaoi 1#

Sziasztok!
Áhh, végre valami, valamiiii!!! :D Ne aggódjatok, nem lesz újjabb folytatásos történet, csak két részből fog állni az egész. Hát, nem tudom, hogy jó ötlet e nekem Kuroshitsuji yaoit írni, mert magamat ismerve elidiótáskodom az egészet, de... próbálkozok. Íme.
Jah, és bocsi a felettébb fantáziátlan címért.
_________________________________________________

Régen volt már, de még mindig emlékszem arra, mennyire fájt elhagynom az otthonomat. Bár nem mutattam, mégis, a hely, ahol a gyermekkoromat éltem, ahol annyi dolgon mentem keresztül, mindig is hiányzott. Boldogság, és hosszú gyötrelem... Mindig amiatta voltam mérges, hogy túl hangos minden... Két évvel azután, hogy elhagytam az otthonomat Sebastiannal, rájöttem, hogy tehetetlen vagyok. Nekem még nagyon is közeli élmény volt az emberi lét ahhoz, hogy akármelyik társamnak felfaljam a lelkét. Pedig aligha volt más választásom szerencsétlen sorsomnak köszönhetően.
Minden nap ugyanúgy telt, és egyik éjszaka nem bírtam aludni. Imádkoztam: Istenem! Kérlek téged, hogy holnap történjen valami, valami különleges.
Amikor reggel felkeltem, ugyan az fogadott, mint minden reggel. Sebastian felöltöztetett és bevetette az ágyamat.
- Mit szeretne ma csinálni, Botchan?- Tekintve, hogy nem volt semmi dolgom azóta, amióta az iskerőseim azt hiszik, hogy halott vagyok, és minden napom unatkozással telik, úgy gondoltam, hogy ideje lenne kimozdulni egy kicsit.
- Körülnéznék ebben a városban. Itt úgysem ismerek senkit.
- Rendben van. Akkor előkészítem a kocsit.
- Gyalog mennék. Hetek óta csak itt benn ülök.
- Kockázatos, hogy valaki felismeri.
- Ugyan, mégis kicsoda? Itt?- Anglia egy eldugott kis részébe költöztün, hogy még véletlenül se találkozzak senkivel. Kínos lett volna neki egy halottal találkozni.
- Ahogy kívánja. Mikor úhajt elindulni?- Kinéztem az ablakon. Éppen tavaszodott, hűvösek voltak a Márciusi reggelek. Odakint fújt a szél, és a nap sem sütött.
- Valamikor ebéd után.- mondtam az ablak felé fordulva. Ebéd... még mindig nem szoktam meg, hogy nekem nincs szükségem ilyesmire. Ezért Sebastian szokás szerint megterített minden nap ebédidőben, én pedig úgy fél órát csöndben üldögéltem a teríték előtt.
Azap is pont erre készültem, és már szinte vártam. Lassan vánszorogtak az órák, pedig már nagyon szerettem volna ey kicsit kimozdulni. Végül végre eljött az ebédidő. Felálltam, és kinyújtózkodtam, majd elindultam az ebédlő felé. Az akkori házunk nem volt túl nagy: csupán két emelet és négy szoba volt az egész, az ebédlő pedig a földszinten volt. Miköben lefelé tartotam, visszagondoltam a régi házra. Mintha hallottam volna a háttérben az örök lármázást. Kissé honvágyam támadt, és egy percre becsuktam a szememet. Nos, talán nem kellett volna. Valahogy kiment a fejemből, hogy lépcső van előttem, és legurultam néhány métert. A lépcső végén feküdtem tehetetlenül. Fájdalmat nem igazán éreztem- legalább is nem olyan erőset, mint még amikor ember voltam, viszont mozdulni nem nagyon tudtam.
- Botchan.- Kissé hátra döntöttem a fajemet. Sebastian fölöttem állt, és meglepetten nézett le rám.
- Üdv, Sebastian.- Szégyenemben csak ennyit tudtam kinyögni. Kínosnak éreztem, hogy Sebastiannak látnia kell az ügyetlenségemet.
- Jól van, botchan?- Kérdezte aggodalmasan a komornyikom, miközben letérdelt mellém.
- Most, hogy mondod, mintha egy kicsit megütöttem volna magam.- A fejem olyan lehetett, akár egy paradicsom. Talán az elején menthető lett volna a dolog, de ezen a ponton, ezzel a mondattal bebizonyosodaott, hogy egyre idiótább vagyok. Mi van velem? 
Sebastian tekintetében aggodalom és ijedtség tükröződött. Kifordult térdemet próbálta rendbe hozni, mire én felkiáltottam.
- Bocsásson meg, igazán nem akartam fájdalmat okozni. Ez egy ideig nem fog rendbejönni...
- Dehát... Sebatian, te mindig olyan gyorsan meggyógyulsz...
- Igen, én démon vagyok, Botchan.
- Tudtommal mostmár én is.
- De még csak két éve az rövid idő. Még elég emberi a teste, Botchan.- mondta, miközben a karjaiba vett, és elkezdett felfelé vinni a lépcsőn.- Ráadásul ön még gyerek.
- Nem vagyok gyerek. És két év nem kevés idő.
- Nos, Botchan, az én koromhoz képest egy fél perc az egész.- A szobámba vitt, és az ágyamra fektetett. Kívánja, hogy felhozzam ide az ebédjét?
- Mi...? Nem. Tudod mit? Hagyjuk ezt a marhaságot! Nincs értelme.
- Jól van, akkor én megyek, és...
- Ne várj! Mond... te nem szeretnél meghalni... soha?- Sebastian kissé meglepődött ezen a kérdésen.
- Ezt úgy kérdezi, mintha ön meg akarna halni, Botchan.- Lesütöttem a szememet, mire ő közelebb lépett az ágyhoz. Lehjolt, és egyik kezével a takarómon támaszokodott, a másikkal pedig felemelte a fejemet.- Így van?- Nem válaszoltam. És ha igen?- Botchan... Nézzen a szemembe!- durcásan felnéztem, és Sebastian elmosolyodott.- Így van?
- Majd egyszer... én szeretnék felnőtt lenni. Szeretnék meghalni... majd valamikor. Mit csinálhatnék én örökké?
- Hogy mit? Azt, amit minden más démon. Én is kibírtam valahogy néhány évig.- Végig simított az arcomon.
- Ezt kell csinálnia egy démonnak? Sebastian! Mi a...- az ajkamhoz nyomta az övét, és a szívem vadul dobogni kezdett. Szorosan összeszorítottam a számat, de ő csak nem adta fel. Kell egy démonnak egyáltalán levegőt vennie? Nos, kérdésemre hamarosan választ kaptam. Zihálva kaptam el a fejemet.
- Neh... ne már! Mi a fenét művelsz?
- Én csak próbálom kevésbé unalmassá tenni a napjait, Botchan. Ne álljon fel, kérem.- Próbált visszatartani, de én talpraugrottam. Ezt rögtön meg is bántam. Valószínüleg eltört a lában, ezért a fájdalomtol rögtön a padlóra zuhantam.
-Á..uh...- Ezúttal sikerült visszatartani a sikítást.
- Mondtam én, Botchan, hogy maradjon veszteg! Beverte valamijét?- Igen bevertem. Oldalammal nagy erővel az éjjeliszekrénynek zuhantam, ami végül a fejemen landolt. Ez fájt. Jobban, mint a lépcsős baleset. Sebastian leemelte a fejemről szekrényt, és megpróbált felemelni a földről.
- Neee!- Kiáltottam elég idétlenül, de szörnyű fájdalom nyilallt az oldalamba.
- Na tessék, eltörte talán még valamijét? Hol fáj?- Várhatja, hogy megmutatom. A kezeimet sem bírtam mozdítani.- A háta? Az oldala?
- Az oldalam...- óvatosabban felemelt, és az ágyra helyezett.
- Botchan. Pihenjen, kérem! Óhajt még valamit?
- Sebastian. Megmondtam, hogy sétálni szeretnék.
- De nem ma. Így szeretne kimenni.- Mérgesen néztem rá.
- Igen. Öltöztess.
- Nem, nem, Botchan! Nem mehet ki. Ezért nem segítek felöltözni.
- Ne szemtelenkedj! Várj!- Sebastian az ajtó felé indult, és mielőtt még kiment volna, visszafordult egy kicsit.
- Ezt az ön érdekében teszem botchan.- Rám mosolygott még egyszer, és a tekintetében megcsillant valami. Valami érthetetlen, amit képtelen voltam megfejteni. De volt egy olyan érzésem, hogy köze volt az előbbi kis jelenetünkhöz...