Édes ellenségem 10. rész (Castiel)

Undorító. És nyálkás. És nedves.
Utálom a késő őszi időt. Mindentől elveszi az ember kedvét. Nekem amúgy sem volt semmihez kedvem, de akkor is, lehangoló arra ébredni, hogy zuhog az eső. Nagy sóhajtással keltem fel, és az járt a fejemben, hogy milyen sok idő eltelt már a nyáriszünet óta. Milyen régen volt már... Akkor még Nat szemébe tudtam nézni. Most pedig úgy érzem, mindennek vége. Ha elkezd gyanakodni, sőt már most is biztos észre vette, hogy valami nincs teljesen rendben. Hogyan mondhatnám el neki, hogy...
Gondolatmenetemet a csengő éles zaja törte meg. Kipillantottam a kukucskálón, majd egy káromkodást nyomtam el magamban.
- Anyu! Apu! Micsoda meglepetés! - tártam ki az ajtót, és mindkettejüket megöleltem. Aztán egy kisebb üdvrivalgás következett, ("Nőttél, amióta elmentünk" nem igaz, "Igazi férfi lett belőled." két hónap alatt?, "Lebarnultál nyáron, szívem!" hol van már a nyár?) aztán percek alatt megfelejtkeztek rólam, és egyszerre kezdett el üvölteni a tévé, a rádió, másik rádió, hifi torony, mindehhez anyám énekelt, én meg tüntetőleg felmentem a szobámba és egy zúzós rock számot nyomtam be. Na igen. A szüleim letagadhatatlanul megérkeztek egy nyálkás, őszvégi szombaton...

***

Aztán nem sokáig bírtam a jelenlétükben, és inkább lementem egy kicsit sétálni az utcára Démonnal. Két órán belül sokadszorra megállapítottam, hogy utálom novembert. Ahogy erre gondoltam, az jutott eszembe, hogy már milyen rég történt, amikor az év első napján azt hazudtam Natnek, hogy összevesztem Lysanderrel. Azóta figyeli őt, kérdezősködik tőle, és már néhányszor majdnem lebuktam.
Mérgesen dobbantottam az aszfalton, ami elég idiótán festhetett, kábé, mint hároméves gyerek, aki nem kap cukrot, mert a következő pillanatban nevetés hangzott fel a hátam mögül. Egy olyan jól ismert, csengő nevetés.
- Pici Castiel mérges. - Lassan fordultam meg.
- Ell... - olyan sűrű volt a köd, hogy két méterről csak a hangjáról és platinaszőke hajáról, amibe neonzöld tincseket festettek, ismertem meg őt.
- Sétálgassunk! - jött közelebb, és belém karolt. - Mikor is találkoztunk utoljára, szeptemberben igaz?
- Igen, az nem volt túl alkalmas, és hogy őszinte legyek most sem az, úgyhogy...
- Jajj ne viccelj már, Cast! Tudod, hogy én átlátok a szitán. Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy lássam, valami nincs rendben. Különben is, nem is tudom, mikor kevertek össze utoljára Lysanderrel...
- Ne haragudj, nyilván véletlenül félremondtam a nevedet. Ell és Lysander, meglehetősen hasnoló nem?
- Hát nem. -  a kezemet ökölbe szorítottam, és éreztem, ahogy szép lassan megy fel bennem a pumpa.
- Ell... tudod, hogy kedvellek. - sziszegtem, és közelebb léptem, így már éreztem meleg leheletét az arcomon, és csak most tűnt fel, hogy időközben megálltunk, és már nem "sétálgatunk". - Viszont akkor megkértelek, hogy hagyjál engem békén.
- Miért, talán van barátnőd? - görcsbe rándult a gyomrom.
- Az... az nincs. - válaszoltam, és Natre gondoltam.
- Akkor mid van, édes, pasid, vagy mi? - nevetett. Kinevetett. Kinevetett engem, és Natanielt is. És kinevetett mindenkit az egész világon, aki az azonos neműekhez vonzódik. Úgy terveztem, hogy majd én fogok előbb távozni egy jó kis jelenet kíséretében, azonban Ell megelőzött. - Tudod a számom, megvan az emailem, a címem is, ha ne adj isten, romcsizni akarsz, és szerelmes levelet írsz, nekem tök nyolc. Csak jelentkezz. -  mondta hirtelen abbahagyva a hahotázást - Cukik kutyu! - paskolta meg Démon fejét, majd sarkon fordult, és elviharzott. Előkaptam a telefonomat, és tárcsáztam olyan gyorsan, ahogyan még soha életemben.
- Nat... -  mondtam, amikor felvette a kagylót. - Találkozzunk! A kávézóban. Most!

***

- Tehát a gond...? - pillantott fel rám a gesztenyebarna szemeivel, amitől - mint mindig - most is megremegett a gyomrom.
- Nincs gond, csak látni akartalak... - hazudtam. Amikor felhívtam, elszántam magam arra, hogy mindent elmondok neki arról, ami egyetlen egy szeptember alatt történt, de most, hogy itt ült előttem, nem tudtam neki igazat mondani. Annyira fájt volna. Hogy inkább magam miatt, vagy miatta aggódtam, azt nem tudom.
- Te tényleg ennyire hülyének nézel engem? Szeptember első napjának legeleje. Reggel. Az volt az utolsó alkalom, amikor még úgy tűnt, minden oké. November van. Ne akard nekem beadni, hogy ennyi idő után hirtelen "látni akarsz". Nem tettem szóvá, mert reménykedtem benne, hogy minden rendbe jön, bár én voltam a hülye. Három hónap kellett, hogy rájöjjek, te csak szórakozol. Nem tudom, hogy mit tettem, de szerintem egy kicsit pihentessük. - az utolsó szót undorral és megvetéssel vegyítve ejtette ki, és tudtam, a pihentetés számára azt jelenti, hogy vége.
- Tudod mit, Nat? - felálltam, és arra készültem, hogy elküldjem melegebb tájakra, de egy napon belül másodszor ment füstbe a drámai kilépőm, mert rájöttem, hogy igaza van. - Oké. Pihentessük. - ismételtem, de én komolyan hittem benne, hogy egy kis pihentetés használni fog. Addig is megkeresem Ell-t, és tisztázom vele a dolgokat.

Édes ellenségem 3. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész, megint Castiel szemszögéből.
_____________________________________

Végül sikerült itthon maradnom... Nem is kellett sokat gondolkozni, hogy milyen kifogással maradjak otthon, az ősök megint utaznak... Viszont végig aludtam az egész délelőttöt, és még egy pár órát a délutánból. Legjobb lesz, ha eszem valamit... Lemegyek a lépcsőn, és előkészítem az ételeket. Pont most kell csöngetnie valakinek? Az ajtó felé indulok... Nataniel?
- Te meg mit keresel itt?- Más se hiányzott, mint ő. Érzem, hogy elpirulok. A tegnapi miatt vagyok zavarban.
- Én... engem bíztak meg, hogy hozzam el a házi feladatokat neked.
- Kösz, de nem szükséges. - Legszívesebben beinvitálnám, de ezt meg akarom előzni. Nem lenne jó vége, ha bejönne... Inkább rácsukom az ajtót.
- Miért, már meg adta valaki?- tart vissza. Hirtelen kitör belőlem a nevetés, és elállok az ajtó elől.
- Nem...-habozok egy kicsit, most már bunkóság nem behívni.-Gyere be.

~

Végül megadta a házit, és mivel cseppet sem érdekel, csak vázlatban firkáltam  pár szót egy kitépett papírlapra.
- Ne szórakozz.- szörnyülködik valószínűleg  az írásom külalakján.- Azt nem hogy én, de te sem tudod majd elolvasni.
- Nem is nagyon tervezem. Kérsz valamit inni?- Kérdezem tőle, konstatálva, hogy szomjas, és éhes vagyok. A konyhapultok kipakolva kenyér és felvágott van.
- Nem hiszem...Sietek.- az ajtó felé indul, és a kilincs felé nyúl. Nem akarom, hogy elmenjen. Talán rosszul teszem, de most nem hagyhatom, hogy elmenjen. Kinyitja az ajtót, talán jobb is így- villan át az agyamon egy pillanatra, de a testem magától mozdul, és megragadja Nataniel csuklóját.
- Hova?- Egyre jobban azt érzem, hogy nem kellett volna ezt tennem... Kiszabadítja a kezét

, és ahogy a szemembe néz látom, hogy rettentő zavarban van, akárcsak én. Legalább olyan vörös lehet az én arcom, mint az övé.
- Beszélni szeretnék veled.- Látszik rajta, hogy kényszerből, de kicsit ellép az ajtótól.
- Miről?- néz fel rám. Nem hiszem el, hogy nem tudja!
- A tegnapiról. Ülj le!- parancsolok rá, és a kanapéra bökök. Lassan odasétál, én pedig leülök mellé, és, szörnyen zavarban vagyok. Hogy oldjam a hangulatot, eszembe jut, hogy talán ablakot nyitok, de az már nyitva van, és egy kicsit befúj rajta a szél, Nataniel perfümének illatát sodorja felém. Na tessék, én biztos szörnyen büdös vagyok! Egész nap az ágyban fetrengtem.
- Nem tudom, hogy miért csináltam.- böktem ki végre.- Minden esetre szeretném, ha továbbra is fenntartanánk a látszatot, hogy  utáljuk egymást.
- Látszat?- A francba. Hát persze, hogy nem látszat, én tényleg utállak téged! Utállak!Egyre nehezebb ezt elhitetnem magammal. Jó, igen, csak látszat.- Biztos van valami oka a tettednek.- Mintha olvasna a gondolataimban...
- Nem, nincs!! Nem tudom, hogy miért csináltam. De tudod, hogy mi zavar még ebben az egészben? Az, hogy legszívesebben megismételném, és...- Ne már, hogy lehetek ennyire béna?
- Akkor... ismételd meg...- Egy pár másodpercet habozok, de aztán a kanapéra döntöm őt. Nem akarom ezt tenni, nem akarom megismételni.
- Még meglátnak a szüleid... Mintha nem lenne elég, hogy az igazgatónő gondolatára is zavarba jövök.
- Még dolgoznak.- Fel akarna ülni, de ha már ezt csináltam, akkor minek engedjem, el? Minek csináljak teljesen hülyét magamból? Nem, legalább egyszer meg akarom csókolni...
- Nem kellene ezt...- Unom már a fecsegését... Lehajolok, és megcsókolom. Mostmár elég, nem csinálhatom ezt!- Castiel...- suttogja. Elengedem, és hagyom, hogy felüljön mellém. Pár perc vagy óra múlva ő töri meg a csendet.
- Miért...- Tudom, mit akar kérdezni, ezért fölösleges végighallgatnom.
- Fogalmam sincs, oké? Csak felejtsük el!- rám néz, méreget a szemével, eléggé zavarban vagyok, de hagyom neki, de azért szuggerálom, hogy induljon már.
- Megyek... most már tényleg haza kell mennem...
- Jó.

~

Végre ehettem! Felmegyek a szobámba és ledőlök egy kicsit... Az ágyon fekszem, és az elmúlt fél óra eseményeire gondolok. Újra játszom magamban minden percét. Mint egy film, új játszódik le a fejemben az egész jelenet... Majd rám nehezedik valami, ami arra késztet, hogy elaludjak.

~

Először csak a szobám plafonját látom, de ahogy oldalra nézek, Nataniel ül az ágyamon, és mosolyog. Jó sokat és mélyen aludhattam, hogy észre sem vettem, hogy bejött.
- Hogy jutottál be?
- Nyitva hagytad az ajtót. Jobban kéne figyelned az ilyesmikre.- felállok, és az ajtó felé indulok, hogy bezárjam azt, de a szobám ajtajáig sem jutok el, Nataniel visszaránt, és egy mozdulattal az ágyra dob. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős. Fölém hajol, és megcsókol. Hosszan, de gyöngéden, majd benyúl a pólóm alá, és elkezdi levenni. Valamiért boldog vagyok... Közel hajol a fülemhez, hallom a lélegzetvételét.
- Mit szólnál hozzá, ha...- Végigsimít a hasamon, és kihúzza a pólóm alól a kezét.- ...ha ezt megtudná az egész iskola?
Hangos nevetést hallok magam körül. Nataniel feláll, és a szobám tele van diákokkal, mindegyik abba az iskolába jár, ahova én. Az ágyamon ülök, és mindenki rajtam nevet, még Nataniel is. Hirtelen Lisander lép elő a tömegből, és ő is nevet, majd elkomolyodik az arca, csak az undor és a gyűlölet látszik rajta.
- Régóta ismerlek, de sohasem gondoltam volna rólad ilyesmit, te mocskos...- Hirtelen felülök az ágyban, zihálok és izzadok. Nem akarom hallani, hogy folytatja a mondatot. Csak álom volt, semmi több...
_______________________
Az igazságot megvallva ezzel a résszel eléggé siettem, mert szombaton még nem volt semmi ötletem se, hogy mi történjen benne, de aztán elkezdtem írni és mára lett kész. Hát, a köztes időben nem sikerült különálló történeteket írnom időm hiánya miatt, elég zsúfoltak a napjaim, de már dolgozom rajtuk, legalábbis ötleteket gyűjtök, jövő héten remélem, hogy összejön legalább egy. Kedves kommentelő, aki Ao no exorcist yaoit kért! Én köszönöm, eddig nem ismertem az animét, de megnéztem, és egyik kedvencem lett! Mindenképp számíthatsz belőle yaoira! ^^

Édes ellenségem 2. rész

Ez a rész szerencsére egy kicsit hosszabbra sikeredett, mert már szerdán elkezdtem írni. (Múltkor nem volt túl sok időm...) Itt a második rész Nat szemszögéből ;)

_________________________________________

Ahogy megyek az iskolába végig a tegnapi nap jut eszembe. Igazából semmi kedvem nincs iskolába menni, de én vagyok a DÖK elnök, és nem tehetem meg, hogy elhanyagolom a napi teendőimet. Másrészről biztos vagyok benne, hogy Castiel is így gondolkodik, és magasról tesz a kötelességeire, amik nincsenek, úgyhogy valószínűleg ma nem jön iskolába. De arról fogalmam sincs, hogy az igazgatónő mit látott, de egy biztos: most egy ideig nem tudok a szemébe nézni...
- Hé, Nat, mi a gond? Itt beszélek neked, te meg le sem bagózol.
- Bocs, Amber, egy kicsit elgondolkoztam.-Általában megúszom, hogy vele jöjjek iskolába, de a barátnője, akivel jönni szokott lebetegedett és elengedhetetlen számára, hogy valakivel megossza az összes gondolatát.
- Na mindegy. Szóval éppen azon gondolkodtam, hogy a kék vagy a rózsaszín koktélruhát vegyem fel a buliba... Szerinted?
- Amber, én...- Jesszus...
- Tudom, szerintem is cukibban vagyok a kékben, csak a színe... tudod... nem szép kék.
- Jah...- törődök bele, és elégedetlenül konstatálom, hogy még egy jó tíz perc út az iskoláig.

~

Egy fárasztó nap áll mögöttem. Ahogy gondoltam... Castiel nem jött iskolába. Szerencsémre Amber nem velem jön haza, úgyhogy van időm elgondolkodni ezen az egészen. A tegnapi napon főleg. Elnyomó részt a délutánról. Vajon miért csinálta? És én miért hagytam neki? Ez meg mi? Felkapom a fejem és Castielék házát látom magam fölött magasodni. Miért jöttem ide?! Egyszer jártam itt életembe. Az igazgatónő bízott meg azzal, hogy hozzam el Castielnek a hét anyagát, mert valami súlyos betegsége volt, ami kiterjedt egész hétre. Nem gondoltam volna, hogy még tudom az utat idefelé. Nem akarok Castiellel találkozni... AKKOR MEG MINEK CSÖNGETEK??! Jobb lesz, ha elfutok. Már nincs időm, hiszen nyílik az ajtó.
- Te meg mit keresel itt?- Castiel arcán látszik, hogy meg van döbbenve.
- Én... engem megbíztak, hogy hozzam el a házi feladatokat neked.
- Kösz, de nem szükséges.- mondja, és látom, hogy már csukná be az ajtót.
- Miért? Már megadta valaki?- Csodálkozom. Elmosolyodik, majd kitörik belőle a nevetés.
- Nem... gyere be.

~

- Kösz.- mondja, miután lefirkantotta a házikat és a jegyzeteket egy darab lapra "gyöngybetűivel".
- Ne szórakozz. Azt nem hogy én, de te sem tudod majd elolvasni.
- Nem is nagyon tervezem. Kérsz valamit inni?
- Nem hiszem... Sietek...- megfordulok és az ajtó felé veszem az utat. Csak két méterre van tőlem, de egy örökkévalóságnak tűnik, míg elérem és lenyomom a kilincset. Az ajtót szerencsére nyitva hagyta, így nem kell megvárnom, míg előszedi a kulcsot és kinyitja a zárt. Már majdnem kinn vagyok, de megfogja a csuklómat.
- Hova?- Lerázom magamról a kezét és megfordulok. Látom az arcán, hogy ő is zavarban van, de ügyesebben leplezi mint én. Már biztos olyan a fejem, mint egy paradicsom.- Szeretnék veled beszélni.- Sóhajtok és engedek neki.
- Miről?- Fölösleges volt a kérdés. Jól tudom, hogy miről.
- A tegnapiról. Ülj le!- a kanapéra mutat, én pedig engedelmeskedem. Mellém ül, és látom rajta, hogy keresgéli a szavakat.-Nem tudom, hogy miért csináltam. De minden esetre szeretném, hogyha továbbra is fenntartanánk a látszatot, hogy utáljuk egymást.
- Látszat?- Áhh, szóval csak látszat... Erre elpirul, és másfelé néz.- Biztos van valami oka a tettednek.
- Nem, nincs!! Nem tudom, hogy miért csináltam. De tudod, hogy mi zavar még ebben az egészben?! Az, hogy legszívesebben megismételném, és...- Rettentően zavarban vagyok... Hogy megismételné? Mármint... Megint megcsókolna? Ő is zavarban van, meglepődött saját magán, azon, amit az előbb mondott.
- Akkor... ismételd meg...- A saját hangom teljesen idegen, mintha valaki más beszélne belőlem. Hogy én ilyet mondjak? Hirtelen olyat tesz, amire nem számítok: egy hirtelen mozdulattal hátra dönt, a következő pillanatban már fölöttem támaszkodik.
- Még meglátnak a szüleid...- Pirulok el.- Mintha nem lenne elég, hogy már az igazgatónő gondolatára is zavarba jövök.
- Még dolgoznak.- mondja, és nem hagyja, hogy felüljek.
- Nem kellene ezt....- nem tudom befejezni a mondatot. Előre hajol és megcsókol, pont úgy, mint tegnap. De én miért hagyom? Miért érzem úgy, hogy legszívesebben örökké így maradnék? De már vége van.- Castiel...-mondom halkan, mire ő felül, és én is. Pár percig csendben ülünk ott.
- Miért...
- Fogalmam sincs, oké? Csak felejtsük el!- oldalra nézek. Castielen fekete póló és egy térdnadrág van. Elvörösödök. Úgy érzem, hogy meg akarom érinteni, hogy közelebb akarok hozzá lenni.
- Megyek.. most már tényleg haza kell mennem...
- Jó.

~

Végre itthon... Nem foglalkozom senkivel és semmivel-egyenesen a szobámba megyek. Elsődleges dolgom, hogy kiverjem Castielt a fejemből. Egész úton hazafelé /azon gondolkodám :P/ Castiel járt a fejemben. Ahogy megcsókolt, és amiket mondott. A hangja, az illata...
Hanyatt fekszem az ágyon é a plafont bámulom. Mintha Castiel nézne rám lefelé. És mosolyog, majd hangosan elneveti magát. A következő pillanatban már fölém támaszkodik, és megcsókol. Mikre nem gondolok! Én tiszta hülye vagyok. Mitől ilyen forró az arcom? Felállok, és kisétálok a mosdóba. A tükörben látom, hogy az arcom olyan, akár a paradicsom. Talán lázam is van...
_________________________
Gyors kérdés a rész végére, és aki ezt olvassa, feltétlenül válaszoljon rá!! (Ha valaki nem találná meg, hogy hol kell, annak mondom, hogy ott van a bjegyzés alatt, hogy hozzászólások vagy valami ilyesmi és ott kell. Én először nem találtam meg ><) Szóval az lenne a kérdés, hogy ugye minden vasárnap jelenik meg az új része ennek a folytatásos sztorinak, és írnék a köztes időben még már, egy részes történeteket is, csak nincs ötletem, és most jön a kérdés, hogy milyeneket írjak? Lehet megjegyzésben ötleteket írni, amilyet csak akartok, és ha módomban áll, akkor megírom előbb utóbb. Egyébként gondoltam Kuroshitsuji yaoira. Mit szóltok hozzá? ^^

Ui.: Bocsi, hogy ez a rész hamarabb jelent meg, mostantól tényleg vasárnaponként fog!!! ><

Édes ellenségem 1. rész

Sziasztok!
Itt jön egy folytatásos történet, aminek minden vasárnap jelenik meg az új része. Ezt a fanficet azoknak ajánlom, akik ismerik és szeretik a Csábításból jeles játékot, valamint yaoi fanok és nem sértődnek meg a következők miatt... ^^
_____________________________________________

Már megint egy idegesítő nap, amit túl kell élni... Nem akarok iskolába menni. Hülye órák, hülye csajok, akik egész nap zaklatnak... Pff... Felöltözöm, és reggelizek. Jajj, de nincs kedvem nekem ehhez az egészhez. Amint belépek az iskola kapuján, meghallom azt a megszokott nyüzsgést.
- Szia, Castiel!
- Hogy vagy ma, Castiel?
- Szép jó reggelt, Castiel!
Mindegyik egy lánytól származik, széles rajongó táboromból. Természetesen az egyik köszöntést sem viszonozom. Egyszer csak meglátom a folyosó végén Őt. Mindenki úgy tudja, hogy rosszban vagyunk, és én igyekszem fenntartani ezt a látszatot. Viszont ahogy közeledik, a szívem egyre hevesebben dobog. Mi van velem? A francba, utálom őt, nem igaz!?? Nem, nem. Legalább magamnak ne hazudjak már! Elhaladunk egymás mellet, szótlanul, figyelembe se vesz engem, rám se néz. Érzem, ahogy megcsap a szellő, amit ő okozott. A folyosón persze néma csönd van: várják, hátha megint történik köztünk valami pletykálásra méltók. Ez egyik oldalon a "Team Nataniel" a másikon a "Team Castiel". Vannak, akik őt pártolják és vannak, akik engem. De nem teszünk semmit. Gondolom, neki sem hiányzik, hogy megint hetekig rólunk beszéljenek és kérdezősködjenek. 

~

Végre vége az óráknak! Azt hittem, sosem ér véget a kínzás, ez egy örökkévalóság volt. A folyosó üres, már mindenki elhúzott, csak én vagyok ilyen hülye, hogy itt járkálok a folyosón. Miért is? Magam elől nem titkolom: látni akarom Őt... A mindig rendezett szőke haját, a gyönyörű, világos barna szemeit... MIKET BESZÉLEK ITT MAGAMBAN!!?? Én hülye vagyok! Gyorsan haza húzok, nehogy véletlenül összefussak vele. Elhaladok a DÖK terem ajtaja előtt, ami pechemre kinyílik. Hátranézek, és ott áll Nataniel, akivel nem akartam semmiképp sem találkozni.
- Te meg mit keresel még itt? Csak nem készülsz valamire?- a hangja elbűvöl. Az orromat megcsapja a finom parfüm illat, ami körüllengi őt.
- Dehogy... Épp igyekeztem haza...- elmosolyodok, de gúnyosan. Az Istenért sem mosolyognék rá kedvesen.
- Várj még egy percet! El kell intéznünk még velemit. Kövess!- követem őt a DÖK terembe.
- Ezt a papírt add oda az édesanyádnak! A múltkori kis ügyed miatt...
- Mi??- ez nem lehet igaz!- Mondtam már! Azokat a graffitiket nem én csináltam!
- Érdekes, hogy csak te voltál akkor az iskolában...-azokat nem én csináltam! Tényleg nem.
- Hiszek neked. Sohasem tagadod a tetteidet.- Hisz nekem??- Nem úgy ismerlek.- Rám mosolyog. A mosolya olyan ragyogó, mint a nap. Legszívesebben odamennék hozzá, és... Elhessegetem a gondolataimat, és elindulok kifelé. Nem hallom a lépteit, hogy jönne utánam, ezért hirtelen megfordulok. Tévedtem. Ott jött mögöttem végig. És most előttem áll, az arcunk egész közel egymáshoz. (Csak egy kicsit vagyok nála magasabb-állapítom meg) Nem mozdul, helyette finoman elpirul és lesüti a szemét. Nem bírom már tovább. Meg fogom a vállait, erre felkapja a fejét.
- Te meg mit...?- nem folytatta a kérdést. Nem folytathatta, hiszen az ajkaimat a szájához nyomtam, és nyelvemmel próbáltam szétfeszíteni az állkapcsát. Azt vártam volna, hogy nem hagyja, de hamar megadta magát. Nyelveink vad táncba kezdtek.
- Khm, khm...- a hátam mögül halk köhécselést hallottam, mire megpördültem a tengelyem körül. Az igazgatónő állt ott.- Maguk mit keresnek még itt? Rég vége a tanításnak.
- Hát...khm... én csak még... rendeztem azokat az izé... papírokat.- Nyökögi Nataniel fülig elvörösödve, és odaalép az asztalhoz, amin azonban egy papír sincs.
- Ezt keresed?- mutattam fel a szüleimnek szóló értesítést a graffitiről.
- Ohh... Már odaadtam volna? Hát akkor...khm... én megyek is.
- Én is. Viszlát, igazgató nő.

~

Végre itthon. Micsoda nap! Tiszta hülye vagyok!!! Nem akarom egy ideig látni Natanielt. Holnap valószínűleg beteget színlelek...