Édes ellenségem 3. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész, megint Castiel szemszögéből.
_____________________________________

Végül sikerült itthon maradnom... Nem is kellett sokat gondolkozni, hogy milyen kifogással maradjak otthon, az ősök megint utaznak... Viszont végig aludtam az egész délelőttöt, és még egy pár órát a délutánból. Legjobb lesz, ha eszem valamit... Lemegyek a lépcsőn, és előkészítem az ételeket. Pont most kell csöngetnie valakinek? Az ajtó felé indulok... Nataniel?
- Te meg mit keresel itt?- Más se hiányzott, mint ő. Érzem, hogy elpirulok. A tegnapi miatt vagyok zavarban.
- Én... engem bíztak meg, hogy hozzam el a házi feladatokat neked.
- Kösz, de nem szükséges. - Legszívesebben beinvitálnám, de ezt meg akarom előzni. Nem lenne jó vége, ha bejönne... Inkább rácsukom az ajtót.
- Miért, már meg adta valaki?- tart vissza. Hirtelen kitör belőlem a nevetés, és elállok az ajtó elől.
- Nem...-habozok egy kicsit, most már bunkóság nem behívni.-Gyere be.

~

Végül megadta a házit, és mivel cseppet sem érdekel, csak vázlatban firkáltam  pár szót egy kitépett papírlapra.
- Ne szórakozz.- szörnyülködik valószínűleg  az írásom külalakján.- Azt nem hogy én, de te sem tudod majd elolvasni.
- Nem is nagyon tervezem. Kérsz valamit inni?- Kérdezem tőle, konstatálva, hogy szomjas, és éhes vagyok. A konyhapultok kipakolva kenyér és felvágott van.
- Nem hiszem...Sietek.- az ajtó felé indul, és a kilincs felé nyúl. Nem akarom, hogy elmenjen. Talán rosszul teszem, de most nem hagyhatom, hogy elmenjen. Kinyitja az ajtót, talán jobb is így- villan át az agyamon egy pillanatra, de a testem magától mozdul, és megragadja Nataniel csuklóját.
- Hova?- Egyre jobban azt érzem, hogy nem kellett volna ezt tennem... Kiszabadítja a kezét

, és ahogy a szemembe néz látom, hogy rettentő zavarban van, akárcsak én. Legalább olyan vörös lehet az én arcom, mint az övé.
- Beszélni szeretnék veled.- Látszik rajta, hogy kényszerből, de kicsit ellép az ajtótól.
- Miről?- néz fel rám. Nem hiszem el, hogy nem tudja!
- A tegnapiról. Ülj le!- parancsolok rá, és a kanapéra bökök. Lassan odasétál, én pedig leülök mellé, és, szörnyen zavarban vagyok. Hogy oldjam a hangulatot, eszembe jut, hogy talán ablakot nyitok, de az már nyitva van, és egy kicsit befúj rajta a szél, Nataniel perfümének illatát sodorja felém. Na tessék, én biztos szörnyen büdös vagyok! Egész nap az ágyban fetrengtem.
- Nem tudom, hogy miért csináltam.- böktem ki végre.- Minden esetre szeretném, ha továbbra is fenntartanánk a látszatot, hogy  utáljuk egymást.
- Látszat?- A francba. Hát persze, hogy nem látszat, én tényleg utállak téged! Utállak!Egyre nehezebb ezt elhitetnem magammal. Jó, igen, csak látszat.- Biztos van valami oka a tettednek.- Mintha olvasna a gondolataimban...
- Nem, nincs!! Nem tudom, hogy miért csináltam. De tudod, hogy mi zavar még ebben az egészben? Az, hogy legszívesebben megismételném, és...- Ne már, hogy lehetek ennyire béna?
- Akkor... ismételd meg...- Egy pár másodpercet habozok, de aztán a kanapéra döntöm őt. Nem akarom ezt tenni, nem akarom megismételni.
- Még meglátnak a szüleid... Mintha nem lenne elég, hogy az igazgatónő gondolatára is zavarba jövök.
- Még dolgoznak.- Fel akarna ülni, de ha már ezt csináltam, akkor minek engedjem, el? Minek csináljak teljesen hülyét magamból? Nem, legalább egyszer meg akarom csókolni...
- Nem kellene ezt...- Unom már a fecsegését... Lehajolok, és megcsókolom. Mostmár elég, nem csinálhatom ezt!- Castiel...- suttogja. Elengedem, és hagyom, hogy felüljön mellém. Pár perc vagy óra múlva ő töri meg a csendet.
- Miért...- Tudom, mit akar kérdezni, ezért fölösleges végighallgatnom.
- Fogalmam sincs, oké? Csak felejtsük el!- rám néz, méreget a szemével, eléggé zavarban vagyok, de hagyom neki, de azért szuggerálom, hogy induljon már.
- Megyek... most már tényleg haza kell mennem...
- Jó.

~

Végre ehettem! Felmegyek a szobámba és ledőlök egy kicsit... Az ágyon fekszem, és az elmúlt fél óra eseményeire gondolok. Újra játszom magamban minden percét. Mint egy film, új játszódik le a fejemben az egész jelenet... Majd rám nehezedik valami, ami arra késztet, hogy elaludjak.

~

Először csak a szobám plafonját látom, de ahogy oldalra nézek, Nataniel ül az ágyamon, és mosolyog. Jó sokat és mélyen aludhattam, hogy észre sem vettem, hogy bejött.
- Hogy jutottál be?
- Nyitva hagytad az ajtót. Jobban kéne figyelned az ilyesmikre.- felállok, és az ajtó felé indulok, hogy bezárjam azt, de a szobám ajtajáig sem jutok el, Nataniel visszaránt, és egy mozdulattal az ágyra dob. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős. Fölém hajol, és megcsókol. Hosszan, de gyöngéden, majd benyúl a pólóm alá, és elkezdi levenni. Valamiért boldog vagyok... Közel hajol a fülemhez, hallom a lélegzetvételét.
- Mit szólnál hozzá, ha...- Végigsimít a hasamon, és kihúzza a pólóm alól a kezét.- ...ha ezt megtudná az egész iskola?
Hangos nevetést hallok magam körül. Nataniel feláll, és a szobám tele van diákokkal, mindegyik abba az iskolába jár, ahova én. Az ágyamon ülök, és mindenki rajtam nevet, még Nataniel is. Hirtelen Lisander lép elő a tömegből, és ő is nevet, majd elkomolyodik az arca, csak az undor és a gyűlölet látszik rajta.
- Régóta ismerlek, de sohasem gondoltam volna rólad ilyesmit, te mocskos...- Hirtelen felülök az ágyban, zihálok és izzadok. Nem akarom hallani, hogy folytatja a mondatot. Csak álom volt, semmi több...
_______________________
Az igazságot megvallva ezzel a résszel eléggé siettem, mert szombaton még nem volt semmi ötletem se, hogy mi történjen benne, de aztán elkezdtem írni és mára lett kész. Hát, a köztes időben nem sikerült különálló történeteket írnom időm hiánya miatt, elég zsúfoltak a napjaim, de már dolgozom rajtuk, legalábbis ötleteket gyűjtök, jövő héten remélem, hogy összejön legalább egy. Kedves kommentelő, aki Ao no exorcist yaoit kért! Én köszönöm, eddig nem ismertem az animét, de megnéztem, és egyik kedvencem lett! Mindenképp számíthatsz belőle yaoira! ^^