Karácsonyi különkiadás 1#

Castiel szomorúan ült otthon a kanapén. Körülnézett a nappaliban, és megakadt a szeme a hatalmas karácsonyfán. Nagyszerű. Már megint töltheti egyedül a karácsonyt. "Értem én, hogy igazán sűrgős dolguk akadt, de a fiukra szoríthatnának némi időt." Sóhajtva feláll, és kinézett az ablakon. És még csak a hó sem esik. Nem is baj. Rohadék hó.
A konyhapulthoz sétált, és töltött magának egy pohár vizet. "Valamit csinálni kéne... Így ennek nincs semmi értelme." Míg azon tűnődött, vajon mivel üthetné el az időt, már vette is a kabátját, a cipőjét, a következő pillanatban pedig már az utcán sétált. Hideg és nyirkos volt a levegő. A hatalmas ködben, amitől az orráig sem látott csak a szélben lobogó vörös haja látszott. Összedörzsölte a kezeit, és céltalanul bolyongott a városban, addig, amíg azt sem tudta, hol van. "Na, már csak ez hiányzott! Basszus.."-gondolta. Elindult a másik irányba, de a nagy ködben cak nem lelete a hazafelé vezető utat. Sőt, olyannak tűnt a város ebben a délelőtti órában, mint a szögesdrót. Mennél jobban próbálsz kigabalyodni, annál jobban csak érzed, hogy nincs remény. "Átkozott szögesdrót."
Az összhatást még félelmetesebbé tette az, hogy senki nem járt az utcákon, de még egy árva lélek sem.
Végül Castiel, amikor már halvány reménye sem volt affelől, hogy valaha még viszontlátja az otthonát, sőt, már olyasmiken gondolkozott, hogy vajon hány óra utcán alvás után fagy meg az ember, meglátott a távolban egy mozgó alakot. Nem mintha egy idegen jobban tudná nála, hogy hol lakik, de legalább valami tájékoztatás jól jönne, hogy merre jár. Felgyorsította a lépteit, és amikor egész közel ért a homályos alakhoz, odakiáltott.
- Hé, várjon egy percet!- Az alak éppen lecsukta a szemeteskuka fedelét (valószínüleg a szemetet vitte ki.) és amint felé nézett, Castiel látta, hogy az az alak, akihez annyi reményt fűzött, az nem más, mint Nataniel. "Francok. Még egy csövesnek is jobban örültem volna..."
- Castiel! Most aztán megleptél!- Nataniel derűsen mosolygott, a bosszúság legkisebb jele sem látszott az arcán. - Azt hittem, ilyenkor a családdal szokás lenni, és nem a hidegben bolyongani.
- Jah, a "család" épp nem ér rá arácsonyozni, én meg gondoltam: sétálással ütöm el az időt, ha úgysincs más dolgom.
- Értem. Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.
- ...csak éppen eltévedtem sétálás közben. De most már nagyjából tudom, merre vagyok. Akkor...
- Várj itt egy percet!- Nataniel beszaladt a lakásba, majd egy kis idő múlva egy elemlámpával szaladt vissza. - Oké, indulhatunk!
- Őh... Mármint én indulhatok?
- Hoztam elemlámpát, megpróbálunk hozzád hazatalálni.
- Kösz nem kell a segítséget. Ráadásul mi van, ha te eltévedsz visszafelé.
- Ugyan már! Senki nem akkora lúzer, mint te. Én tudom a hazafelé vezető utat. Pláne, hogy régen sokat jártam hozzád korrepetálni.
- Jah persze. - Castiel lenyelte a megjegyzéseit a lúzerséget illetően. -De tényleg nem kell. Te csak legyél a családoddal.
- Ragaszkodom hozzá. Úgy is meg szeretné veled beszélni valamit.
- Hurrá...- mormogta Castiel az orra alatt, de azért tüntetőleg, minden jelzés nelkül elindult valamerre.
- Castiel. A másik irány...
- Már hogy ne tudnám!?- mérgesen beledobta a kezében lévő papírzsebkendőt a kukába, mintha csak amiatt ment volna rossz irányba.- Indulhatunk.
Az út nagyrészét csöndben töltötték. Amikor a házhoz értek, Castiel egy kérdést tett fel.
- Szóval mit akartál megbeszélni?
- Bemehetnénk?
- Még mit nem!-nevetett Castiel. -Itt!- Eddig háttal állt a szőke fiúnak, most viszont megfordult, és látta, hogy Nataniel egészen közel áll hozzá. Szinte összeért az orruk.
- Jó, akkor itt.- Nataniel egy hirtelen mozdulattal a ház falának nyomta Castielt, és az ajkait a másikéhoz nyomta. Castiel próbált kiszabadulni a Nataniel szorításából, de nem sikerült neki. Ráadásul kezdett elfogyni a levegője, így kénytelen volt résnyire nyitni a száját, hogy ne fulladjon meg, így viszont kénytelen volt szabad utat engedni a szőkeség nyelvének. Mikor Nataniel már jobbank látta befejezni az ostromot, kicsit hátrébb ált, és félszegen rámosolygott Castielre, akinek az egész arca olyan volt, mint a paradicsom, és a bosszúság szörnyű grimasz képében ült ki az arcára.
- Hát nem lett volna kényelmesebb benn?- kérdezte Nataniel.
- Ez sehol sem kényelmes! Mondd, mégis mit képzelsz? Csak így letámadsz? Egyáltalán miért tetted?
- Azért, mert szeretlek.- Ezt Nataniel úgy mondta, mintha azt modaná: az ég kék, vagy a fű zöld.
- Szeretsz!- ez viszont már jobban hasonlított az ég zöld és a fű kék jellegű kijelentésekhez. Castiel fejében két dolog kavargott: Miért? És hogy hogyan tudja ezt ez az idióta csak úgy, nemes egyszerűséggel bevallani egy azonos nemű embernek. Előbbi kérdésének hangot is adott.
- Hát tudod... a szerelemre nincs magyarázat. Csak úgy jött.
- Mióta?- midőn némiképp kielégítő választ kapott az előző kérdeésére, már jött is a következő.
- Úgy 1-2 éve. Kérlek, Castiel, e haragudj rám! Dehát csak nem tarthattam magamban.
- De, talán mégis...- Hirtelen sarkonfordult, vörös fürtjei pedig csak úgy lobogtak utána, ahogy becsapta maga mögött az ajtót.
________________________________________________
Sziasztok!
Bordog karácsoooooonyt!!!
Hát, itt a karácsonyi ajándékotok 1. része. Úgy terveztem, hogy egyben írom meg, de két oka van, hogy nem tettem:
1: A karácsony. Itt volt a család, és a sok kaja némiképpen megfeküdte a gyomromat, úgyhogy kénytelen voltam mostanáig az ágyban dögleni, míg összeszedtem magamat, hogy írjak valamit. És mivel még mindig tart a karácsonyi felhajtás, ezért nincs időm megírni az egészet.
2: Talán már említettem korábban, de nem biztos (lehet, hogy csak a nővéremnek panaszkodtam) hogy képtelen vagyok hosszabb sztorikat írni egyszerre, mert a vége béna lesz. Úgyhogy inkább minőségi fic két részben, mint szar egy részben, nem? ^^
Na jó, én mentem bejglit zabálni (bleaahhh... nem is szeretem)