Karácsonyi különkiadás 2#

A faképnél hagyott Nataniel megszeppenten álldogált a bejárati ajtó előtt. Számított rá, hogy a vöröske nem fog túl jól reagálni a hírre, de hogy ennyire mérges legyen miatta... ki gondolta volna? Nataniel észre sem vette, hogy míg ezen töprengett, még mindig az ajtó előtt áll. Várt, talán visszajön Castiel, és megszánja őt. És csodák csodája: nyílt az ajtó. Talán... talán... Nataniel szíve repesett az örömtől.
- ELHÚZNÁL VÉGRE?- Na jó, talán nem kellett volna úgy örülni.
- Castiel...
- Én...- nézett vissza rá morcosan a megszólított személy, és ölbetett kézzel megállt az ajtóban.
- Te... tetszel nekem.- Castiel a homlokára csapott, és a kezét végighúzta az arcán.
- Végtére is... nem mondom, hogy szar ízlésed van.- Nataniel elmosolyodott: megtörni látta a jeget.
- Akkor bemehetek?- Nézett fel kedvesen Castielre.
- Cöh, még mit nem! Gondolod, hogy lesmárolsz, és még azután elvárod, hogy nálam melegedhess? Még mit nem. Ha mondjuk ott sarokba szorítasz... nincs menekvés. Elkerülhetetlen az apokalipszis.- Ennél a mondatnál egy pár pllanatig értetlenül nézte egymásra, majd felnevettek, még Castiel is.- Na akkor most menj el.
- De kérlek! Beszélgessünk!- "Mint az anyám." gondolta Castiel.
- Mit kell tennem azért, hogy elmenj?- Megbánta, hogy föltette ezt a kérdést, ugyanis ezernyi lehetőség végigpergett az agyán, hogy mit akarhat tőle a szöszi.- Tudod mit? Oké. Beszélgessünk. Még ez a leg humánusabb szívesség részemről.- Kicsit félreállt, hogy Nataniel szabad utat kapjon be, a nappaliba.
- Hűha, szép lakásotok van! Mekkora nappali!- Castiel a szemét forgatta, és hellyel kínálta Natanielt.- Kényelmes a kanapétok.
- Hát... én csak azt remélem, hogy ez nem célozgatás volt. Na. Beszélgessünk.- Mondta Castiel grimaszolva.
- Tudod ez most nekem is nehéz. Szégyellem is magam emiatt az érzés miatt, de nem tehetek róla. Csak jött, mint egy... mint egy mindent elsöprő hurrikán. (Castiel ennél a hasonlatnál kissé felnyögött, és elnyomott egy röhögőgörcsöt.) Nem is tudom, hogy miért. Tényleg nem tudom az okát, én is azon gondolkozom már... mióta is? Talán a kinézeted? Vagy a személyiséged...? Nem, az biztos nem...
- Jajj, fogd már be!- Castiel kissé sértve éreztem magát a személyiségére tett megjegyzés miatt, de mégis... nem is értette tettét, de mintha a teste magától mozdult volna, csak előrehajolt, és megcsókolta Natanielt. Érezte, ahogy az arcát elönti a pír, és azon gondolkozott egy pillanat töredékéig, hogy le kellene egy kicsit tekerni a fűtést, de azonnyomban el is felejtette a meleget, a figyelme inkább tettére irányult. Ott ült, és fogta Nataniel vállát, és... igen, csókolóztak. Az alka szorosan a másikén volt, és a nyelveik vad táncot jártak. Castiel eleinte kínosnak érezte az egészet, de végül rádöbbent, hogy ő kezdeményezett. És élvezte. A döbbenet csak néhány másodpercig tartott, végül csak a másikra koncentrált. Kis idő múlva elfogyott a levegője, így lihegve magasodott a már fekvő Nataniel fölé, akit idő közben a kanapéra döntött.
- Nahh...- zihálta a szöszke.- Látod, hogy bent mennyivel kényelmesebb.
- Ez még...- Castiel arcszíne szinte egyezett a hajáéval.- Ez még mindíg nem kényelmes sehol sem.- Felült, és Nataniel követte példáját.
- Akkor meg miért csináltad.
- Én... én csak kiváncsi voltam... valamire.
- Mégis mire lehettél kíváncsi, amit ilyen módon kell kideríteni?
- Csak.. azt akartam megtudni, hogy... hogy nem csak a bolondját járatod-e velem...
- Akármilyen furcsa is, rosszul hazudsz!- Nataniel mosolygott, és beletúrt Castiel vörös hajába. Most ő döntötte a másikat a kanapéra.- Elhiszed, hogy nem a bolondját járatom veled?- A sőke fiú teste Castielére nehezedett, és apró csókokkal ajándékozta meg őt.
- Gonosz vagy!- Nevetett Castiel.
- Én?
- Te... tetszel nekem.- Nataniel rámosolygott.
- Hé, ne lopd a szövegemet!Egyébént meg... örülök, hogy ezt mondod.
- Igazán? Akkor nem mondom többször- Nataniel nevetett, és szájoncsókolta a "megtört jeget". Egy hosszas csók után Castiel feltette a kérdést, ami mindkettejük fejében motoszkált:
- Most akkor mivan?
- Apokalipszis?- mosolygott rá Nataniel.
- Így is nevezhetjük...- Pár percig csöndben ültek egymás mellett, majd Nataniel törte meg a csendet.

- A családom már biztos vár. Haza kell mennem...
________________________________________________

Háááát.... ennyi lett volna a karácsonyi különkiadás.Csupán egy kis szösszenet drágaszágaink karácsonyi kalandjából. Ehhehehh...
Hát... Olvasás közben észrevehettétek, hogy ma igazán jó kedvem volt...
Remélem, hogy tetszett, és akkor... Háááááát lenne szilveszteri különkiadás is, de úgy gondoltam, hogy egy kicsit elrugaszkodok a CsJ-től, és más animéből veszek szereplőket, úgyhogy írjátok le a kívánságaitokat, és majd válogatok. Persze az is egy adott lehetőség, hogy CsJ-s lesz ez is, csak ugye ez nem csak csábításból jeles fanficoldal, hanem általánosságban yaoi, úgyhogy... Csak írjátok le, mit szeretnétek, és majd kiválasztom, melyik lesz. (Gondoltam rá, hogy Kuroshitsuji, de most komolyan... el tudtok képzelni egy bulizó Cielt? Eléggé idétlenül fest... most, hogy így belegondolok...)
Úristen, azt hiszem, hogy már csak 2014-ben fogok írni, de akkor rögtön egy szilveszteri sztorit, amit lehet, hogy kicsit... khm... pikánsabbra írok meg, úgyhogy készüljetek, és várom az ötleteket, hogy milyen animéből!

Karácsonyi különkiadás 1#

Castiel szomorúan ült otthon a kanapén. Körülnézett a nappaliban, és megakadt a szeme a hatalmas karácsonyfán. Nagyszerű. Már megint töltheti egyedül a karácsonyt. "Értem én, hogy igazán sűrgős dolguk akadt, de a fiukra szoríthatnának némi időt." Sóhajtva feláll, és kinézett az ablakon. És még csak a hó sem esik. Nem is baj. Rohadék hó.
A konyhapulthoz sétált, és töltött magának egy pohár vizet. "Valamit csinálni kéne... Így ennek nincs semmi értelme." Míg azon tűnődött, vajon mivel üthetné el az időt, már vette is a kabátját, a cipőjét, a következő pillanatban pedig már az utcán sétált. Hideg és nyirkos volt a levegő. A hatalmas ködben, amitől az orráig sem látott csak a szélben lobogó vörös haja látszott. Összedörzsölte a kezeit, és céltalanul bolyongott a városban, addig, amíg azt sem tudta, hol van. "Na, már csak ez hiányzott! Basszus.."-gondolta. Elindult a másik irányba, de a nagy ködben cak nem lelete a hazafelé vezető utat. Sőt, olyannak tűnt a város ebben a délelőtti órában, mint a szögesdrót. Mennél jobban próbálsz kigabalyodni, annál jobban csak érzed, hogy nincs remény. "Átkozott szögesdrót."
Az összhatást még félelmetesebbé tette az, hogy senki nem járt az utcákon, de még egy árva lélek sem.
Végül Castiel, amikor már halvány reménye sem volt affelől, hogy valaha még viszontlátja az otthonát, sőt, már olyasmiken gondolkozott, hogy vajon hány óra utcán alvás után fagy meg az ember, meglátott a távolban egy mozgó alakot. Nem mintha egy idegen jobban tudná nála, hogy hol lakik, de legalább valami tájékoztatás jól jönne, hogy merre jár. Felgyorsította a lépteit, és amikor egész közel ért a homályos alakhoz, odakiáltott.
- Hé, várjon egy percet!- Az alak éppen lecsukta a szemeteskuka fedelét (valószínüleg a szemetet vitte ki.) és amint felé nézett, Castiel látta, hogy az az alak, akihez annyi reményt fűzött, az nem más, mint Nataniel. "Francok. Még egy csövesnek is jobban örültem volna..."
- Castiel! Most aztán megleptél!- Nataniel derűsen mosolygott, a bosszúság legkisebb jele sem látszott az arcán. - Azt hittem, ilyenkor a családdal szokás lenni, és nem a hidegben bolyongani.
- Jah, a "család" épp nem ér rá arácsonyozni, én meg gondoltam: sétálással ütöm el az időt, ha úgysincs más dolgom.
- Értem. Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.
- ...csak éppen eltévedtem sétálás közben. De most már nagyjából tudom, merre vagyok. Akkor...
- Várj itt egy percet!- Nataniel beszaladt a lakásba, majd egy kis idő múlva egy elemlámpával szaladt vissza. - Oké, indulhatunk!
- Őh... Mármint én indulhatok?
- Hoztam elemlámpát, megpróbálunk hozzád hazatalálni.
- Kösz nem kell a segítséget. Ráadásul mi van, ha te eltévedsz visszafelé.
- Ugyan már! Senki nem akkora lúzer, mint te. Én tudom a hazafelé vezető utat. Pláne, hogy régen sokat jártam hozzád korrepetálni.
- Jah persze. - Castiel lenyelte a megjegyzéseit a lúzerséget illetően. -De tényleg nem kell. Te csak legyél a családoddal.
- Ragaszkodom hozzá. Úgy is meg szeretné veled beszélni valamit.
- Hurrá...- mormogta Castiel az orra alatt, de azért tüntetőleg, minden jelzés nelkül elindult valamerre.
- Castiel. A másik irány...
- Már hogy ne tudnám!?- mérgesen beledobta a kezében lévő papírzsebkendőt a kukába, mintha csak amiatt ment volna rossz irányba.- Indulhatunk.
Az út nagyrészét csöndben töltötték. Amikor a házhoz értek, Castiel egy kérdést tett fel.
- Szóval mit akartál megbeszélni?
- Bemehetnénk?
- Még mit nem!-nevetett Castiel. -Itt!- Eddig háttal állt a szőke fiúnak, most viszont megfordult, és látta, hogy Nataniel egészen közel áll hozzá. Szinte összeért az orruk.
- Jó, akkor itt.- Nataniel egy hirtelen mozdulattal a ház falának nyomta Castielt, és az ajkait a másikéhoz nyomta. Castiel próbált kiszabadulni a Nataniel szorításából, de nem sikerült neki. Ráadásul kezdett elfogyni a levegője, így kénytelen volt résnyire nyitni a száját, hogy ne fulladjon meg, így viszont kénytelen volt szabad utat engedni a szőkeség nyelvének. Mikor Nataniel már jobbank látta befejezni az ostromot, kicsit hátrébb ált, és félszegen rámosolygott Castielre, akinek az egész arca olyan volt, mint a paradicsom, és a bosszúság szörnyű grimasz képében ült ki az arcára.
- Hát nem lett volna kényelmesebb benn?- kérdezte Nataniel.
- Ez sehol sem kényelmes! Mondd, mégis mit képzelsz? Csak így letámadsz? Egyáltalán miért tetted?
- Azért, mert szeretlek.- Ezt Nataniel úgy mondta, mintha azt modaná: az ég kék, vagy a fű zöld.
- Szeretsz!- ez viszont már jobban hasonlított az ég zöld és a fű kék jellegű kijelentésekhez. Castiel fejében két dolog kavargott: Miért? És hogy hogyan tudja ezt ez az idióta csak úgy, nemes egyszerűséggel bevallani egy azonos nemű embernek. Előbbi kérdésének hangot is adott.
- Hát tudod... a szerelemre nincs magyarázat. Csak úgy jött.
- Mióta?- midőn némiképp kielégítő választ kapott az előző kérdeésére, már jött is a következő.
- Úgy 1-2 éve. Kérlek, Castiel, e haragudj rám! Dehát csak nem tarthattam magamban.
- De, talán mégis...- Hirtelen sarkonfordult, vörös fürtjei pedig csak úgy lobogtak utána, ahogy becsapta maga mögött az ajtót.
________________________________________________
Sziasztok!
Bordog karácsoooooonyt!!!
Hát, itt a karácsonyi ajándékotok 1. része. Úgy terveztem, hogy egyben írom meg, de két oka van, hogy nem tettem:
1: A karácsony. Itt volt a család, és a sok kaja némiképpen megfeküdte a gyomromat, úgyhogy kénytelen voltam mostanáig az ágyban dögleni, míg összeszedtem magamat, hogy írjak valamit. És mivel még mindig tart a karácsonyi felhajtás, ezért nincs időm megírni az egészet.
2: Talán már említettem korábban, de nem biztos (lehet, hogy csak a nővéremnek panaszkodtam) hogy képtelen vagyok hosszabb sztorikat írni egyszerre, mert a vége béna lesz. Úgyhogy inkább minőségi fic két részben, mint szar egy részben, nem? ^^
Na jó, én mentem bejglit zabálni (bleaahhh... nem is szeretem)

Édes ellenségem 9. rész

Sziasztok!
Jajj, annyira köszönöm a sok ötletet, mert én már tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak. Ráadásul szörnyen jó érzés, hogy valaki olvassa az irományaimat ^^ Tényleg! Örülök, örülök, örülöööök!!! o^u^o
Na és akkor itt az új szereplő... egyelőre egy újat raktam be, de lesznek itt még kavarások! :D ;)
Még egy kis változatás: az igeidőt megváltoztatom, megpróbálom, hogy úgy milyen, mert most múlt időben fogok írni, de ha nektek az eredeti jobban tetszett, akkor nyugodtan szóljatok!
Most egy kicsit ugrottunk az időben: eltelt egy nyári szünet, amit természetesen főhőseink együtt töltöttek.
__________________________________________________________
Új év-új élet. Ezt szokták mondani, de az iskolában azon a szeptemberen is minden ugyan olyan volt. Egyetlen egy porszem sem mozdult a helyéről. Újult erővel sétáltam be a dökös terembe, és letettem a táskámat. Fárasztó nyarat tudhattam magam mögött. Bár Castiellel úgymond tisztázódtak a dolgok, és az egész nyarat együtt töltöttük, még mindig voltak kétségeim.
Ledobtam magam az egyik székre, és hátrahajtottam a fejem. Ekkor kinyílt az ajtó, és Castiel lépett be rajta.
Felálltam, és egy puszival köszöntöttem őt.
- Hogy telt a nyarad utolsó hete?- kérdezte, mivel ebben az időszakban a családommal voltam.
- Fárasztóan. Neked?
- Unatkoztam, Próbáltam kihasználni az utolsó szabadnapokat, de csak a tévé előtt döglöttem, meg gitározgattam. Semmi több.
- Nélkülem unalmas volt, ugye?- Rá mosolyogtam, és átöleltem, de nem tarthatott sokáig a pillanat, mert az igazgatónő lépett be az ajtón. Eltoltam magamtól, de valószínüleg az igazgató meglátott minket, mert furcsán ráncolta a homlokát, és miközben letette az asztalra a papírokat, valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy "furcsa szokásaik vannak ezeknek a mai fiataloknak". Aztán fejcsóválva kiment.

Az órák után Castiel és én úgy terveztük, hogy megvárom az iskola előtt, hogy ne legyen feltűnő, hogy együtt lógunk. Egy-két percet kellett volna kint várakoznom, ahogy tavaly is, azonban Castiel nem jött egy jó ideig, így úgy döntöttem, haza megyek, mert még sok dolgom volt.
Otthon éppen végeztem a házival, amikor megcsörrent a telefonom.
-Igen?
- Castiel vagyok. Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, csak akadt egy kis... incidens.- A hangja ideges volt.
- Mit csináltál már megint?- kérdeztem fejcsóválva, és az órámra néztem. Már bő két óra eltelt azóta, hogy hazaértem.- Még csak most végeztél.
- Jah...- Ideges volt, és hallottam a hangján, hogy legszívesebben már ő is inkább otthon lenne.
- Hűha! Akkor tényleg valami szörnyű balhéba keveredhettél bele...
- Nem, csak egy kicsit... összevesztem Lysanderrel... de ne aggódj, semmi komoly.
- Áhh, értem. Nem akarsz átjönn?
- Nem, már nagyon fáradt vagyok. De holnap talán. Szia!
- Szia!- Letettem a telefont, és magam elé bámultam. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Egyrészt Castiel még sosem veszekedett Lysanderrel, másrészt pedig Castiel írt volna egy sms-t, ha próbája van, szóval kissé aggódtam érte. Vajon mi történhetett kettejük között. Ahogy ezen gondolkozta
m, elkezdett beférkőzni a gondolataim közé egy alattomos gondolat: mi van, ha Castiel Lysanderrel kavar? Egyszerre féltékeny lettem, és szörnyen mérges. Vissza akartam hívni Castielt, vagy már rögtön Lysandert. De végül elvetettem az ötletet. Egyrészt azért, mert nem is volt meg a telefonomon Lysander száma, másrészt meg azért, mert jobbszerettem volna személyesen megbeszélni ezt Castiellel. Ezt a beszélgetést pedig másnapra időzítettem.

Az iskola második napja fárasztóbb volt, mint az első. Ez már nem az évnyitó volt, hanem rendes tanítás. Ráadásul egész nap magamban őrlődtem, mert Castiel furcsán távolságtartó volt. Kerülte a társaságomat, és mindig kibúvót keresett egy-egy ökzös pillanat alól. Mindig volt valami más dolga. Castiel egész nap fura volt. Órák után nagyszerű lehetőségem volt arra, hogy ifaggassam a dolgokról, ugyanis összefutottunk a mosdóban. Habár nem valami romantikus helyszín az újra egymásra találáshoz, viszont legalább ha jól átvizsgáljuk a terepet, akkor biztosak lehetünk enne, hogy nem figyel minket senki, és rögtön észrevesszük, ha valaki megzavarja a társalgásunkkat.
- Miért kerültél ma ennyire?- kérdeztem töle kézmosás közben.
- Sok dolgom volt...-felelte zavartan, és enyhén elpirult, de hogy ezt leplezze, oldalra fordította a fejét.
- Máskor mindig találsz rám időt. Ráadásul csak nem lehetett annyi dolgod, hogy egy három percet ne tudj rám szánni...
- Bocs, Nat, tényleg nem volt időm...
- Akkor átjössz ma hozzánk? Vagy mehetek én is, ha akarod? De elmehetnénk egy kávézóba...
- Nem, Nataniel, nincs hozzá kedvem. Ne haragudj.
- Fizetem neked a kávét, ha akarod...- Már tényleg nem értettem a vonakodásának okát.
- Hagyj békén oké?- ahogy rám nézett, a szeme szikrákat hányt, és tényleg ideges volt. Mégis volt valami a tekintete mögött. Talán bűntudat? Vagy aggódás? Nem tudtam eldönteni, hogy melyik igazából, de egy biztos volt: valami nem stimmelt.
________________________________________________
Nem lett túl hosszú fejezet, de ennél hosszabbakat nem tudok írni, mert eegy bizonyos idő után már énázok. A sok kicsi sokra megy, nem? És megígérem, hogy lesz sok-sok.
Remélem, hogy tetszett ez a fejezet, és nagyon köszönöm még egyszer a segítségeteket! ^^
Mint már észrevehettétek, néhány dolgot megváltoztattam a blogon többek között a kinézetét. Remélem tetszik ^^

Kívánság műsor, vagy mi... :D

Sziasztok!
Hát, jó sokáig nem írtam, ne haragudjatok, de nem volt időm. Illetve... már majdnem befejetem az egészet, de valamiért törölte a blogger... De nem is baj, mert nem lett jó. Így, hogy egymásra találtak, már nem nagyon lehet mit kitalálni. De ha adtok ötleteket, akkor annak alapján megírom az új csj-s yaoit. Szóval ide kommenteljetek, hogy mi legyen, és a kívánságaitok alapján írok egy jóóóó hosszú fejezetet! Akármit írhattok, felőlem hülyeséget is. (Abból milyen fejezet jönne össze? :D)
És azt is megírhatjátok, hogy szeretnétek-e új szereplőt, mert azzal újabb bonyodalom lenne, és akkor könnyebben lehetne fejezeteket írni!
Köszi a segítséget! :3 ♥

Édes ellenségem 8. rész

Haliiii!
Itt van az újabb CsJ fanfic. Még mindig Castiel szemszögéből.
Amúgy a profilképemen lévő lány nem én vagyok, hanem az egyik barátnőm, csak régebben ez az email fiók az övé volt, és én meg nem cseréltem le a profkót. Mert nem tudom, hogyan kell. Úgyhogy ha valaki tudja, az mondja már el, lécci! Csak azért írom ki, mert kérdezgették őt, ő meg nem tudta hogy miről beszélnek...
___________________________________________
A fenébe, elkésem. Tegnap alig bírtam aludni. Sokat gondolkodtam. Megállok az osztályterem ajtaja előtt, és bekopogok. (Miért megyek be egyáltalán?) Amikor belépek minden tekintet rám szegeződik: köztük Natanielé is. Fenébe... Elvörösödtem. Nem tudok figyelni, bár ez nekem nem új. Úgy se figyelnék. De most valami egészen más vonja el a figyelmemet. Nataniel. Tegnap ezt tisztáztam magamban, de most még mindig zavar ez az egész. Elmúlhatna már... Kissé felpillantok a "jegyzeteimből". Ő ír. Hát igen, Nataniel szorgalmas és jó jegyei vannak. Biztos utál egem. És én meg biztos, hogy rossz hatással lennék rá.

 ~

Végre vége az iskolának, én pedig haza mehetek. Már csak karnyújtásnyira van a kapu, ééés...
- Várj!- nagyszerű. Egész nap sikerült elkerülnö ezt az idiótát, és pont most csíp el engem a célegyenesben. Unottan hátrafordulok.
- Mit akarsz?
- Beszélni. Fontos.- Nem mondod? Sejtem, hogy miről folyna a csevej.
- Jó beszéljünk.- Ölbe teszem a kezemet és várok, mire kicsit elpirul.
- Nem itt. Szeretném ezt az egészet megbeszélni veled, de te igazán nem vagy együttműködő. Pedig ha az lennél, akkor egyszer s mindenkorra lezárhatnánk ezt az ügyet...- Lezárni? Nem, nem adom én ezt föl olyan könnyen. Mostmár nem. Ha előbb akarja lezárni, akkor azt mondom, oké, de ha eddig kihúztam, akkor nem. Most nem.
- Jó. Menjünk hozzánk. Ott nem zavarnak.

Most kettesben vagyunk. Itt az idő, hogy lépjünk.
- Szóval? Beszélj.- Rohadt ügyes vagyok... Beszélj?! Pff...
- Hát... Én nem is tudom...
- Azt hittem, hogy egy kicsit összeszedettebb leszel, ha már nem hagysz pihenni délután.
- Jó, bocsi. De nem tudom, hogy mit mondjak. Talán ezen nincs is mit megbeszélni.
- Akkor mit akarsz? Iratkozzak át egy másik iskolába, hogy "lezárjuk"? Hm?- Jajj ne, kezdek olyan lenni, mint egy nő. Pedig eddig lefogadtam, hogy kettőn közül Nataniel a "nő".
- Nem, dehogy.- Kicsit rám mosolygott.- Én tulajdon képpen... nem is annyira szeretném lezárni.
- Nem bírlak követni...- Jesszus. Így most nem fog összejönni a jól eltervezett jelenetem...
- Castiel... Nézd, én...- Itt az ideje, hogy felgyorsítsuk az eseményeket. Most, vagy soha. Egy pillanatig tétovázok, elgondolkodom, hogy inkább a sohát választom, de a következő másodpercben már olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem az illatát.
- Te?- már suttogok, és egyre közelebb hajolok. Ő nem válaszol, inkább magához húz, és hagyja, hogy megcsókoljam. Ezzel nagyban megkönyíti a dolgomat. Hirtelen olyan hihetetlennek tűnik az egész. Én itt támaszkodok a fekvő Nataniel fölött az undorító rózsaszín kanapénkon, amit még anno anyám választott ki nekem, és csókolózunk. Iden, ez a leg hihetetlenebb, mégis leg boldogabb rész pillanatnyilag az egészben. És bármennyire is szégyelltem eddig, most már semmi más nem számit, csak Nataniel, és é. És az, hogy szeretjük egymást. Azt hiszem. Már alig kapok levegőt, de a világért sem hagynám abba, hiszen ki tudja, hogy mikor lesz rá megint alkalmam. Csak egy percre válnak el ajkaink egymástól, míg gyorsan levegőt veszünk, de utána folytatjuk. Nataniel az arcomhoz ér, és beletúr a hajamba. A következő pillanatban mellette fekszem a kanapén. Szorosan magamhoz húzom, és mély levegőt veszek, hogy jobban érezhessem az illatát.
- Castiel?
- Igen?
- Most akkor mi van?- hogy lehet valaki ennyire hangulat romboló?
- Természetesen nem tudódhat ki. Senki se tudjon róla, érted? Mert ha egyszer esetleg ennek vége, akkor még igényt tartok a csajok társaságára, oké?- Halkan nevet, és gesztenye barna szemeivel néz fel rám.
- Jó, mert én is így gondolom. De... akkor meg mikor...
- Nem tudom. Az én szüleim úgy se sokat vannak itthon. Ide bármikor átjöhetsz. Kivéve akkor, amikor azt mondom, hogy ne.- Mosolyog, majd a nyakamba fúrja az arcát.
- Oké.-suttogja.- Meg tanulhatnánk is együtt.
- Chh... Ne álmodozz!- mindetten nevetünk, és a következő pillanatban Nataniel nagy csattanás közepette leesik a kanapéról.
- Ohh... Bocsi.- Egy pillanatig riadtan nézett fel rám, majd hanyatt feküdt a földön, és úgy nevetett tovább.
- Khmm... Akkor... elfogadjuk?- Kérdezem bátortalanul. Abbahagyja a nevetést, már csak egy kicsit mosolyog, és enyhe pír jelenik meg az arcán.
- El. Mindenképpen.
____________________________________________
Remélem, hogy tetszett ez a rész, végre történt is valami. Én viszont Guns 'n Rosest halgattam közbe, és alkalom adtán vagy Castielt, vagy Natanielt képzeltem el a fiatal Axl Rosenak,( vagy midkettőt egyszerre) persze nem direkt... Hát... szerény véleményem szerint nem sok cukibb dolog van a CsJ yaoinál, de a magával csókolózó Axl-t nem nagyon überelheti semmi. Vagy.... csak nekem van ilyen beteg fantáziám? Mindegy, nem vagyok normális... xDD

Kuroshitsuji yaoi 1#

Sziasztok!
Áhh, végre valami, valamiiii!!! :D Ne aggódjatok, nem lesz újjabb folytatásos történet, csak két részből fog állni az egész. Hát, nem tudom, hogy jó ötlet e nekem Kuroshitsuji yaoit írni, mert magamat ismerve elidiótáskodom az egészet, de... próbálkozok. Íme.
Jah, és bocsi a felettébb fantáziátlan címért.
_________________________________________________

Régen volt már, de még mindig emlékszem arra, mennyire fájt elhagynom az otthonomat. Bár nem mutattam, mégis, a hely, ahol a gyermekkoromat éltem, ahol annyi dolgon mentem keresztül, mindig is hiányzott. Boldogság, és hosszú gyötrelem... Mindig amiatta voltam mérges, hogy túl hangos minden... Két évvel azután, hogy elhagytam az otthonomat Sebastiannal, rájöttem, hogy tehetetlen vagyok. Nekem még nagyon is közeli élmény volt az emberi lét ahhoz, hogy akármelyik társamnak felfaljam a lelkét. Pedig aligha volt más választásom szerencsétlen sorsomnak köszönhetően.
Minden nap ugyanúgy telt, és egyik éjszaka nem bírtam aludni. Imádkoztam: Istenem! Kérlek téged, hogy holnap történjen valami, valami különleges.
Amikor reggel felkeltem, ugyan az fogadott, mint minden reggel. Sebastian felöltöztetett és bevetette az ágyamat.
- Mit szeretne ma csinálni, Botchan?- Tekintve, hogy nem volt semmi dolgom azóta, amióta az iskerőseim azt hiszik, hogy halott vagyok, és minden napom unatkozással telik, úgy gondoltam, hogy ideje lenne kimozdulni egy kicsit.
- Körülnéznék ebben a városban. Itt úgysem ismerek senkit.
- Rendben van. Akkor előkészítem a kocsit.
- Gyalog mennék. Hetek óta csak itt benn ülök.
- Kockázatos, hogy valaki felismeri.
- Ugyan, mégis kicsoda? Itt?- Anglia egy eldugott kis részébe költöztün, hogy még véletlenül se találkozzak senkivel. Kínos lett volna neki egy halottal találkozni.
- Ahogy kívánja. Mikor úhajt elindulni?- Kinéztem az ablakon. Éppen tavaszodott, hűvösek voltak a Márciusi reggelek. Odakint fújt a szél, és a nap sem sütött.
- Valamikor ebéd után.- mondtam az ablak felé fordulva. Ebéd... még mindig nem szoktam meg, hogy nekem nincs szükségem ilyesmire. Ezért Sebastian szokás szerint megterített minden nap ebédidőben, én pedig úgy fél órát csöndben üldögéltem a teríték előtt.
Azap is pont erre készültem, és már szinte vártam. Lassan vánszorogtak az órák, pedig már nagyon szerettem volna ey kicsit kimozdulni. Végül végre eljött az ebédidő. Felálltam, és kinyújtózkodtam, majd elindultam az ebédlő felé. Az akkori házunk nem volt túl nagy: csupán két emelet és négy szoba volt az egész, az ebédlő pedig a földszinten volt. Miköben lefelé tartotam, visszagondoltam a régi házra. Mintha hallottam volna a háttérben az örök lármázást. Kissé honvágyam támadt, és egy percre becsuktam a szememet. Nos, talán nem kellett volna. Valahogy kiment a fejemből, hogy lépcső van előttem, és legurultam néhány métert. A lépcső végén feküdtem tehetetlenül. Fájdalmat nem igazán éreztem- legalább is nem olyan erőset, mint még amikor ember voltam, viszont mozdulni nem nagyon tudtam.
- Botchan.- Kissé hátra döntöttem a fajemet. Sebastian fölöttem állt, és meglepetten nézett le rám.
- Üdv, Sebastian.- Szégyenemben csak ennyit tudtam kinyögni. Kínosnak éreztem, hogy Sebastiannak látnia kell az ügyetlenségemet.
- Jól van, botchan?- Kérdezte aggodalmasan a komornyikom, miközben letérdelt mellém.
- Most, hogy mondod, mintha egy kicsit megütöttem volna magam.- A fejem olyan lehetett, akár egy paradicsom. Talán az elején menthető lett volna a dolog, de ezen a ponton, ezzel a mondattal bebizonyosodaott, hogy egyre idiótább vagyok. Mi van velem? 
Sebastian tekintetében aggodalom és ijedtség tükröződött. Kifordult térdemet próbálta rendbe hozni, mire én felkiáltottam.
- Bocsásson meg, igazán nem akartam fájdalmat okozni. Ez egy ideig nem fog rendbejönni...
- Dehát... Sebatian, te mindig olyan gyorsan meggyógyulsz...
- Igen, én démon vagyok, Botchan.
- Tudtommal mostmár én is.
- De még csak két éve az rövid idő. Még elég emberi a teste, Botchan.- mondta, miközben a karjaiba vett, és elkezdett felfelé vinni a lépcsőn.- Ráadásul ön még gyerek.
- Nem vagyok gyerek. És két év nem kevés idő.
- Nos, Botchan, az én koromhoz képest egy fél perc az egész.- A szobámba vitt, és az ágyamra fektetett. Kívánja, hogy felhozzam ide az ebédjét?
- Mi...? Nem. Tudod mit? Hagyjuk ezt a marhaságot! Nincs értelme.
- Jól van, akkor én megyek, és...
- Ne várj! Mond... te nem szeretnél meghalni... soha?- Sebastian kissé meglepődött ezen a kérdésen.
- Ezt úgy kérdezi, mintha ön meg akarna halni, Botchan.- Lesütöttem a szememet, mire ő közelebb lépett az ágyhoz. Lehjolt, és egyik kezével a takarómon támaszokodott, a másikkal pedig felemelte a fejemet.- Így van?- Nem válaszoltam. És ha igen?- Botchan... Nézzen a szemembe!- durcásan felnéztem, és Sebastian elmosolyodott.- Így van?
- Majd egyszer... én szeretnék felnőtt lenni. Szeretnék meghalni... majd valamikor. Mit csinálhatnék én örökké?
- Hogy mit? Azt, amit minden más démon. Én is kibírtam valahogy néhány évig.- Végig simított az arcomon.
- Ezt kell csinálnia egy démonnak? Sebastian! Mi a...- az ajkamhoz nyomta az övét, és a szívem vadul dobogni kezdett. Szorosan összeszorítottam a számat, de ő csak nem adta fel. Kell egy démonnak egyáltalán levegőt vennie? Nos, kérdésemre hamarosan választ kaptam. Zihálva kaptam el a fejemet.
- Neh... ne már! Mi a fenét művelsz?
- Én csak próbálom kevésbé unalmassá tenni a napjait, Botchan. Ne álljon fel, kérem.- Próbált visszatartani, de én talpraugrottam. Ezt rögtön meg is bántam. Valószínüleg eltört a lában, ezért a fájdalomtol rögtön a padlóra zuhantam.
-Á..uh...- Ezúttal sikerült visszatartani a sikítást.
- Mondtam én, Botchan, hogy maradjon veszteg! Beverte valamijét?- Igen bevertem. Oldalammal nagy erővel az éjjeliszekrénynek zuhantam, ami végül a fejemen landolt. Ez fájt. Jobban, mint a lépcsős baleset. Sebastian leemelte a fejemről szekrényt, és megpróbált felemelni a földről.
- Neee!- Kiáltottam elég idétlenül, de szörnyű fájdalom nyilallt az oldalamba.
- Na tessék, eltörte talán még valamijét? Hol fáj?- Várhatja, hogy megmutatom. A kezeimet sem bírtam mozdítani.- A háta? Az oldala?
- Az oldalam...- óvatosabban felemelt, és az ágyra helyezett.
- Botchan. Pihenjen, kérem! Óhajt még valamit?
- Sebastian. Megmondtam, hogy sétálni szeretnék.
- De nem ma. Így szeretne kimenni.- Mérgesen néztem rá.
- Igen. Öltöztess.
- Nem, nem, Botchan! Nem mehet ki. Ezért nem segítek felöltözni.
- Ne szemtelenkedj! Várj!- Sebastian az ajtó felé indult, és mielőtt még kiment volna, visszafordult egy kicsit.
- Ezt az ön érdekében teszem botchan.- Rám mosolygott még egyszer, és a tekintetében megcsillant valami. Valami érthetetlen, amit képtelen voltam megfejteni. De volt egy olyan érzésem, hogy köze volt az előbbi kis jelenetünkhöz...

Múlnak a hetek... :'(

Sziasztok!
Már két hete nem írtam, de most valóban nyomós okom van rá, ugyanis volt a családban egy is... hát hogy is mondjam... gikszer, úgyhogy amint összeszedem magam, remélhetőleg már a jövő hétre, vagy még jobb, ha még ezen a héten, akkor bepótolom az összes lemaradásomat, ígérem. ^3^