Édes ellenségem 9. rész

Sziasztok!
Jajj, annyira köszönöm a sok ötletet, mert én már tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak. Ráadásul szörnyen jó érzés, hogy valaki olvassa az irományaimat ^^ Tényleg! Örülök, örülök, örülöööök!!! o^u^o
Na és akkor itt az új szereplő... egyelőre egy újat raktam be, de lesznek itt még kavarások! :D ;)
Még egy kis változatás: az igeidőt megváltoztatom, megpróbálom, hogy úgy milyen, mert most múlt időben fogok írni, de ha nektek az eredeti jobban tetszett, akkor nyugodtan szóljatok!
Most egy kicsit ugrottunk az időben: eltelt egy nyári szünet, amit természetesen főhőseink együtt töltöttek.
__________________________________________________________
Új év-új élet. Ezt szokták mondani, de az iskolában azon a szeptemberen is minden ugyan olyan volt. Egyetlen egy porszem sem mozdult a helyéről. Újult erővel sétáltam be a dökös terembe, és letettem a táskámat. Fárasztó nyarat tudhattam magam mögött. Bár Castiellel úgymond tisztázódtak a dolgok, és az egész nyarat együtt töltöttük, még mindig voltak kétségeim.
Ledobtam magam az egyik székre, és hátrahajtottam a fejem. Ekkor kinyílt az ajtó, és Castiel lépett be rajta.
Felálltam, és egy puszival köszöntöttem őt.
- Hogy telt a nyarad utolsó hete?- kérdezte, mivel ebben az időszakban a családommal voltam.
- Fárasztóan. Neked?
- Unatkoztam, Próbáltam kihasználni az utolsó szabadnapokat, de csak a tévé előtt döglöttem, meg gitározgattam. Semmi több.
- Nélkülem unalmas volt, ugye?- Rá mosolyogtam, és átöleltem, de nem tarthatott sokáig a pillanat, mert az igazgatónő lépett be az ajtón. Eltoltam magamtól, de valószínüleg az igazgató meglátott minket, mert furcsán ráncolta a homlokát, és miközben letette az asztalra a papírokat, valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy "furcsa szokásaik vannak ezeknek a mai fiataloknak". Aztán fejcsóválva kiment.

Az órák után Castiel és én úgy terveztük, hogy megvárom az iskola előtt, hogy ne legyen feltűnő, hogy együtt lógunk. Egy-két percet kellett volna kint várakoznom, ahogy tavaly is, azonban Castiel nem jött egy jó ideig, így úgy döntöttem, haza megyek, mert még sok dolgom volt.
Otthon éppen végeztem a házival, amikor megcsörrent a telefonom.
-Igen?
- Castiel vagyok. Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, csak akadt egy kis... incidens.- A hangja ideges volt.
- Mit csináltál már megint?- kérdeztem fejcsóválva, és az órámra néztem. Már bő két óra eltelt azóta, hogy hazaértem.- Még csak most végeztél.
- Jah...- Ideges volt, és hallottam a hangján, hogy legszívesebben már ő is inkább otthon lenne.
- Hűha! Akkor tényleg valami szörnyű balhéba keveredhettél bele...
- Nem, csak egy kicsit... összevesztem Lysanderrel... de ne aggódj, semmi komoly.
- Áhh, értem. Nem akarsz átjönn?
- Nem, már nagyon fáradt vagyok. De holnap talán. Szia!
- Szia!- Letettem a telefont, és magam elé bámultam. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Egyrészt Castiel még sosem veszekedett Lysanderrel, másrészt pedig Castiel írt volna egy sms-t, ha próbája van, szóval kissé aggódtam érte. Vajon mi történhetett kettejük között. Ahogy ezen gondolkozta
m, elkezdett beférkőzni a gondolataim közé egy alattomos gondolat: mi van, ha Castiel Lysanderrel kavar? Egyszerre féltékeny lettem, és szörnyen mérges. Vissza akartam hívni Castielt, vagy már rögtön Lysandert. De végül elvetettem az ötletet. Egyrészt azért, mert nem is volt meg a telefonomon Lysander száma, másrészt meg azért, mert jobbszerettem volna személyesen megbeszélni ezt Castiellel. Ezt a beszélgetést pedig másnapra időzítettem.

Az iskola második napja fárasztóbb volt, mint az első. Ez már nem az évnyitó volt, hanem rendes tanítás. Ráadásul egész nap magamban őrlődtem, mert Castiel furcsán távolságtartó volt. Kerülte a társaságomat, és mindig kibúvót keresett egy-egy ökzös pillanat alól. Mindig volt valami más dolga. Castiel egész nap fura volt. Órák után nagyszerű lehetőségem volt arra, hogy ifaggassam a dolgokról, ugyanis összefutottunk a mosdóban. Habár nem valami romantikus helyszín az újra egymásra találáshoz, viszont legalább ha jól átvizsgáljuk a terepet, akkor biztosak lehetünk enne, hogy nem figyel minket senki, és rögtön észrevesszük, ha valaki megzavarja a társalgásunkkat.
- Miért kerültél ma ennyire?- kérdeztem töle kézmosás közben.
- Sok dolgom volt...-felelte zavartan, és enyhén elpirult, de hogy ezt leplezze, oldalra fordította a fejét.
- Máskor mindig találsz rám időt. Ráadásul csak nem lehetett annyi dolgod, hogy egy három percet ne tudj rám szánni...
- Bocs, Nat, tényleg nem volt időm...
- Akkor átjössz ma hozzánk? Vagy mehetek én is, ha akarod? De elmehetnénk egy kávézóba...
- Nem, Nataniel, nincs hozzá kedvem. Ne haragudj.
- Fizetem neked a kávét, ha akarod...- Már tényleg nem értettem a vonakodásának okát.
- Hagyj békén oké?- ahogy rám nézett, a szeme szikrákat hányt, és tényleg ideges volt. Mégis volt valami a tekintete mögött. Talán bűntudat? Vagy aggódás? Nem tudtam eldönteni, hogy melyik igazából, de egy biztos volt: valami nem stimmelt.
________________________________________________
Nem lett túl hosszú fejezet, de ennél hosszabbakat nem tudok írni, mert eegy bizonyos idő után már énázok. A sok kicsi sokra megy, nem? És megígérem, hogy lesz sok-sok.
Remélem, hogy tetszett ez a fejezet, és nagyon köszönöm még egyszer a segítségeteket! ^^
Mint már észrevehettétek, néhány dolgot megváltoztattam a blogon többek között a kinézetét. Remélem tetszik ^^