Jafar szobája ablakában állt, és
nézte, ahogy a nap alábukik a láthatáron, mintha a tengerbe mártózna, ezzel
aranyosra festve annak felszínét. Minden este, amikor csak tehette kiment
megnézni a sindriai naplementét. A párkányra könyökölt, és állát a tenyerébe
támasztva gyönyörködött a kilátásban. Néhol előbukkant egy-egy hal vagy delfin.
A palota előkertjében szolgálók sürgölődtek, kertészek öntözték a pompás
kertet. Jafar már-már egész kipihentnek és gondtalannak érezte magát a nehéz
nap után, amikor megzavarták az elmélkedésben.
- Mit csinálsz?
- Hogy mit? – lepődött meg Jafar, és maga elé bámult. – Csak nézem a naplementét.
- Meg se hallottad, amikor szólítottalak.
- Kicsit elmerültem a gondolataimban, ez minden. – nézett fel bűnbánóan Jafar.
- Mire gondoltál? – könyökölt le Sindbad is a párkányra. Jafar elvörösödött, és hálát adott a naplementének, hogy a vöröses fényben nem lehetett észrevenni, csak ha az ember nagyon szemügyre veszi az arcot.
- Éppen csak… - mondta lassan, hogy valamit ki tudjon találni.
- Elvörösödtél… - mondta Sindbad. Jafar ránézett, de a férfi a tengert nézte, így nem találkozott a tekintetük.
- Csak a fény miatt tűnhet úgy. – mosolyodott el Jafar, és a szolgálókat vizslatta. – Arra gondoltam, hogy milyen szorgosan dolgoznak ezek az emberek, és milyen tökéletes munkát végeznek. Talán meg kellene őket jutalmaznunk ezért…
- Gondolod? – nevette el magát Sindbad, és Jafarra nézett. – Ezért szeretlek. Mert olyan marha jószívű vagy. Ezek szolgálók, ez a dolguk. Még jó, hogy dolgoznak, és szerencséjük, hogy jól csinálják. Különben miért fogadták volna őket fel a király szolgálatára? – Jafar most talán még vörösebb volt, mint azelőtt. – Talán igazad van… - felelte, és felnézett a királyra. – Már megint ostobaságokon töröm a fejem. Bocsáss meg.
- Hogy bocsássak meg? – nevetett fel újra Sindbad. – Mi van veled? Nem tettél semmit. A semmiért nem tudok megbocsájtani. – mosolygott kedvesen a férfi.
- Igazad van. Magam sem tudom, mi történt velem mostanában. Ne hara… - kezdtett bele a mondatba, de elnevette magát. – Hagyjuk.
- Mit akartál mondani?
- Semmit, semmit… - nevetett Jafar.
- Ne hara…pj a fülembe! – változtatta a hangját kérlelőre Sindbad. – Ezt akartad mondani, nem igaz? Nem tagadhatod, mert ha mégis ezt tennéd, sosem bocsájtok meg neked! – Jafar megállás nélkül nevetett. – Pedig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a füledbe harapjak… - Hajolt közelebb Sindbad, mire Jafar egy pillanat alatt abba hagyta a nevetést.
- Mit képzelsz? – hátrált egy lépést, és védekezésképpen az arca elé tette a kezét.
- Csak vicceltem. – Egyenesedett fel a férfi.
- Én csak… azt akartam mondani, hogy ne haragudj. – magyarázta Jafar.
- Nem mondod? – nézett rá Sindbad tettetett csodálkozással, mire Jafar újra elnevette magát. – Talán már kész a vacsora. Menjünk. A többiek már várnak.
- Ma kihagyom. – mondta Sindbad. Fáradt vagyok egy kicsit a mai nap után.
- Valóban fárasztó és hosszú nap volt. Menj, és talán pihenj le egy kicsit.
- Igazad van, rám fér. – vette az irányt az ajtó felé. – Csak még valami. – fordult vissza elengedve a kilincset, és Jafar elé lépett. Olyan közel, hogy a fiú érezte az illatát, és a leheletét az arcán.
- Mit csinálsz? Megőrültél? – próbált hátrálni Jafar, de a háta a falnak feszült. Sindbad közelebb hajolt hozzá, és az ajkait Jafaréhoz érintette, de az elkapta a fejét. – Megőrültél?! – mondta hangosabban. Arca olyan volt, akár a paradicsom, és magának is nehezen vallotta be, hogy legszívesebben inkább hagyta volna magát...
- Mit csinálsz?
- Hogy mit? – lepődött meg Jafar, és maga elé bámult. – Csak nézem a naplementét.
- Meg se hallottad, amikor szólítottalak.
- Kicsit elmerültem a gondolataimban, ez minden. – nézett fel bűnbánóan Jafar.
- Mire gondoltál? – könyökölt le Sindbad is a párkányra. Jafar elvörösödött, és hálát adott a naplementének, hogy a vöröses fényben nem lehetett észrevenni, csak ha az ember nagyon szemügyre veszi az arcot.
- Éppen csak… - mondta lassan, hogy valamit ki tudjon találni.
- Elvörösödtél… - mondta Sindbad. Jafar ránézett, de a férfi a tengert nézte, így nem találkozott a tekintetük.
- Csak a fény miatt tűnhet úgy. – mosolyodott el Jafar, és a szolgálókat vizslatta. – Arra gondoltam, hogy milyen szorgosan dolgoznak ezek az emberek, és milyen tökéletes munkát végeznek. Talán meg kellene őket jutalmaznunk ezért…
- Gondolod? – nevette el magát Sindbad, és Jafarra nézett. – Ezért szeretlek. Mert olyan marha jószívű vagy. Ezek szolgálók, ez a dolguk. Még jó, hogy dolgoznak, és szerencséjük, hogy jól csinálják. Különben miért fogadták volna őket fel a király szolgálatára? – Jafar most talán még vörösebb volt, mint azelőtt. – Talán igazad van… - felelte, és felnézett a királyra. – Már megint ostobaságokon töröm a fejem. Bocsáss meg.
- Hogy bocsássak meg? – nevetett fel újra Sindbad. – Mi van veled? Nem tettél semmit. A semmiért nem tudok megbocsájtani. – mosolygott kedvesen a férfi.
- Igazad van. Magam sem tudom, mi történt velem mostanában. Ne hara… - kezdtett bele a mondatba, de elnevette magát. – Hagyjuk.
- Mit akartál mondani?
- Semmit, semmit… - nevetett Jafar.
- Ne hara…pj a fülembe! – változtatta a hangját kérlelőre Sindbad. – Ezt akartad mondani, nem igaz? Nem tagadhatod, mert ha mégis ezt tennéd, sosem bocsájtok meg neked! – Jafar megállás nélkül nevetett. – Pedig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a füledbe harapjak… - Hajolt közelebb Sindbad, mire Jafar egy pillanat alatt abba hagyta a nevetést.
- Mit képzelsz? – hátrált egy lépést, és védekezésképpen az arca elé tette a kezét.
- Csak vicceltem. – Egyenesedett fel a férfi.
- Én csak… azt akartam mondani, hogy ne haragudj. – magyarázta Jafar.
- Nem mondod? – nézett rá Sindbad tettetett csodálkozással, mire Jafar újra elnevette magát. – Talán már kész a vacsora. Menjünk. A többiek már várnak.
- Ma kihagyom. – mondta Sindbad. Fáradt vagyok egy kicsit a mai nap után.
- Valóban fárasztó és hosszú nap volt. Menj, és talán pihenj le egy kicsit.
- Igazad van, rám fér. – vette az irányt az ajtó felé. – Csak még valami. – fordult vissza elengedve a kilincset, és Jafar elé lépett. Olyan közel, hogy a fiú érezte az illatát, és a leheletét az arcán.
- Mit csinálsz? Megőrültél? – próbált hátrálni Jafar, de a háta a falnak feszült. Sindbad közelebb hajolt hozzá, és az ajkait Jafaréhoz érintette, de az elkapta a fejét. – Megőrültél?! – mondta hangosabban. Arca olyan volt, akár a paradicsom, és magának is nehezen vallotta be, hogy legszívesebben inkább hagyta volna magát...
***
De rég írtam, szent Isten! Volt egy jó nagy blokkom,
mert nem voltak ötleteim, meg tanulnom kellett, mert most volt a felvételi,
aztán kipihentem a stresszt, és ennyi idő után van pofám ideállítani egy ilyen
nevetségesen rövid ficcel. Ne aggódjatok, ennek még persze lesz folytatása!
El sem tudjátok képzelni, hányszor álltam neki, hogy most akkor írok egy jót.
Aztán mégsem tettem, mert a) nem jutott eszembe semmi, vagy b) írtam, de
meglehetősen pocsék lett.
Meg aztán annyi mindent ígérgettem, de ha még egyszer ígérek valamit, akkor szóljatok rám, mert mindig ahhoz nincs kedvem, amit megígérek. (Azt is megígértem magamnak, hogy tanulok… úgyhogy nem csak veletek vagyok ilyen szenya, hanem magammal is jól kiszúrok, de mellékes. Ja meg anyával is, mert takarítanom is kellett volna. Szörnyű vagyok…)
De ennek tuti lesz folytatása. Megígérem. Jó, ezt most visszavontam. De attól még lesz. Meg aztán a CsJ-s ficemet is folytatom majd, csak ki kéne találnom, hogy mi történjen benne. Meg megírom a Free! fanfictiont, meg… na jó, most nem írok le mindent, amit még helyre kéne hoznom ezen a blogon. Csak tudjátok az utóbbi időben annyi minden történt, és olyan sűrűk voltak a napjaim, meg még hozzájött az általános lustaságom, de mostmár befejezem a nyavalygást, mert ez a kis monológ a végén még hosszabb lesz, mint maga a fic. Úgyhogy remélem, hogy tetszett, és még egyszer ne hari nagy kimaradásért! Mostantól rendesen írok majd ficeket! Ez egy utólagos újévi fogadalom, mert újévkoz nem ígértem meg semmit, csak kívántam, aztán rájöttem, hogy az a szülinap, mondjuk végtére is ez az újév szülinapja, úgyhogy kívántam magamnak, de nem jött be, mert gondolom nem nekem kell kívánni, hanem az ünnepeltnek, de mindegy. Szóval most utólag megígérem…. nem, hanem megfogadom, hogy fogok nektek ficeket írni. Meg hogy ezt is folytatni fogom.Tényleg!
Meg aztán annyi mindent ígérgettem, de ha még egyszer ígérek valamit, akkor szóljatok rám, mert mindig ahhoz nincs kedvem, amit megígérek. (Azt is megígértem magamnak, hogy tanulok… úgyhogy nem csak veletek vagyok ilyen szenya, hanem magammal is jól kiszúrok, de mellékes. Ja meg anyával is, mert takarítanom is kellett volna. Szörnyű vagyok…)
De ennek tuti lesz folytatása. Megígérem. Jó, ezt most visszavontam. De attól még lesz. Meg aztán a CsJ-s ficemet is folytatom majd, csak ki kéne találnom, hogy mi történjen benne. Meg megírom a Free! fanfictiont, meg… na jó, most nem írok le mindent, amit még helyre kéne hoznom ezen a blogon. Csak tudjátok az utóbbi időben annyi minden történt, és olyan sűrűk voltak a napjaim, meg még hozzájött az általános lustaságom, de mostmár befejezem a nyavalygást, mert ez a kis monológ a végén még hosszabb lesz, mint maga a fic. Úgyhogy remélem, hogy tetszett, és még egyszer ne hari nagy kimaradásért! Mostantól rendesen írok majd ficeket! Ez egy utólagos újévi fogadalom, mert újévkoz nem ígértem meg semmit, csak kívántam, aztán rájöttem, hogy az a szülinap, mondjuk végtére is ez az újév szülinapja, úgyhogy kívántam magamnak, de nem jött be, mert gondolom nem nekem kell kívánni, hanem az ünnepeltnek, de mindegy. Szóval most utólag megígérem…. nem, hanem megfogadom, hogy fogok nektek ficeket írni. Meg hogy ezt is folytatni fogom.Tényleg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése